Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Feltámadás

2010.04.04

 

 

Kép/Forrás: Jézus Szíve r. k. templom, Békéscsaba - Patay László alkotása/

 

Tandari Éva: És mondá a Mester…

VII. kötet /részlet/

 – Alant tehát a tizenegy, azaz mi ültünk akkor Márk anyjának házánál, de már ismét abban az étkezőszobában, ahol Mesterünkkel ültünk. Sorsunkról tanakodtunk, ahogyan előttenap is, míg Márk anyja és Mária Magdaléna az Anyával a házban maradtak. Márk anyja épp ételt készített, s az Anyára Magdaléna s annak ismerőse ügyeltek, aki maga is a közelünkben volt, amikor mindazok megestek, amiről az imént írtunk. Amikor az Anya kissé elszenderedett a kimerültségtől s a könnyektől, Magdaléna s annak asszonytársa Márk anyjára bízták Őt, s elindultak, hogy egy pillantást vessenek legalább a Mester sírjára, s egy halk fohászt elmondjanak ott Érte. Némán, gondolataikba merülve mentek. Ha nem mondták is, mindketten azon tűnődtek: mily jó volna legalább egy pillantást vetni a Mester orcájára, de hiába is mondták volna, hisz tudták: lehetetlen, hisz a sírt elzáró követ a négy izmos szolga is csak nehezen tudta a sír elé gurítani, hogy is akarhatnák ők ketten: két gyönge asszony bárha csak megmozdítani is azt.

   Arra persze nem számítottak, hogy a sírt katonákkal őriztetik a papok. Mert hogy a papság őriztette azt és nem Pilátus, az a katonák öltözetéből is világosan kitűnt. Ettől függetlenül odamentek, hogy ha csak távolabb állva is, egy imát mégiscsak elmondjanak, mielőtt visszatérnek. Még jóformán el sem értek a sírtól kis távolságra lévő cserjékig, amikor ismét, bár most sokkalta gyengébben, mint az előző napon, vagyis pénteken: megmozdult lábuk alatt a föld. Ők még meg tudtak fogódzni a cserjék ágaiban, de már a sír előtt álló katonák, akik csak a sima sziklafalat érhették el, elveszítették egyensúlyukat, s megtántorodva a földre estek. A kő, amellyel a sziklasír fedve volt, s amely viasszal le volt pecsételve, megmozdult, s anélkül, hogy ahhoz bárki is hozzáért volna, elhengeredett a helyéről, teljességgel nyitottá téve a sírt. A katonák akkor felugrottak, s már azon voltak, hogy elszaladnak, de mert hogy Kajafás a legsúlyosabb büntetést helyezte számukra kilátásba, nem mozdultak helyükről. Az asszonyok viszont elszaladtak, s rémülten tértek vissza a házba. Ott azonban Máriára való tekintettel nem szóltak arról, ami történt.

   – Hogy mi is történt valójában, s mitől indult meg ismét a Föld, azt mi magunk is csak később, már Ideát tudhattuk meg, amikor végignéztük magát a történést…

   Krisztus Szellemi Eleme azon a percen, amikor a Kereszten felkiáltva: Bevégeztetett! – kiszakadt a test-tudatból, s azután, hogy felemelkedvén magához vonzotta az Isten-gyermeki Örök Rész egy bizonyos, már meglehetősen megemelt mennyiségét, a magához vonzott Erővel töltekezve az ellenkező irányba, azaz a mélység felé indult. A Föld szellemi és szférikus szintjét átlépve (azokat lenyitva) az alsó szférák felé haladt, mind nagyobb ívben térve el az abszolút pozitív rezgésiránytól: Szellemében az Abszolút Pozitív Szellemi Erővel. A két, egymással éles ellentétben álló Erő közti hatalmas különbség fizikai szinten is érzékelhető volt, mint nyomáskülönbségen alapuló jelenség, hisz míg a legmagasabb rendű erő tisztán és tökéletesen Szellemi, addig a mélység által megfogalmazott Erő fizikai, amelynek lehetetlen, hogy ne lett volna hatása egy jobbára fizikai elemekből álló, s azok által ható és működő közegre. Így a Föld, mint fizikai elem maga is reagált a Lent energiájának erősen vonzó hatására, s hogy a Föld nem zuhant bele, nem lényegült bele a legmélyebb mélységbe, az (amint már mondtam) a Kegyelem Megtartó Erejének volt köszönhető. Éspedig a Teremtő és a FIÚ közös Kegyelmi Energiájának, hisz az Atya felülről és kívülről, míg a FIÚ alulról, a mélység felől zárta azt a szférát az ellentét hatása elől, amelyen maga a Föld, annak fizikai gömbje akkor állt. Ha a kívülről érkező negatív energia, vagy az alsóbb szférák emberszem számára már még csillagok, égitestek formájában sem érzékelhető szintjéről érkező energiák áttörnek akár a Föld testét és annak energia-burkát védő Kegyelmi sávon (vagyis a már említett, második burkon, amelyről a Szavak… - c. kötetben írtunk) a Föld, mint Mindenség-elem: megszűnik létezni a maga addigi szintjén, hogy a mélységbe zuhanva már mint az ellentét birodalmának része létezzen tovább. Lényegében éppen ez: a Föld egészének védelme, s annak megtartása volt a Megváltás tervének első része. Ám a Mester mind mélyebben és mélyebben hatolt le az alsó szférák egyes dimenzióiban, útja közben ébresztve azon szellem-lényeket, amelyek képesek voltak az Ébredésre, eközben mindig új és új dimenziókban árasztva szét a magával vitt Isten-gyermeki ERŐ Fénysugarait; vagyis a legtisztább, a legmagasabb szintű Szellemi Fényt, amely nem más, mint a minden élőt és létezőt megfogalmazó Isteni Szeretet; tehát a Lélek, s a minden élőt LÉT-be emelő Ős-örök, Isteni Akarat, vagyis a Legmagasabb rendű Teremtő Szellem Ereje. A mélységek mélységébe érve, oda, arra a mélységre ereszkedve alá, amelyre Előtte egyedül csak a duál-egységét megőrző Satana volt képes aláereszkedni, a Mester és Satana közt megkezdődött a harc: a két egymással ellentétes irányú Erő harca. A negatív energia birtokosa, tehát Satana azon volt, hogy a pozitív energiát bekebelezve megsemmisítse az Erő birtokosát is: vagyis a Krisztus-szellemet, míg a Krisztus-szellem azon, hogy a magával vitt Erő egy jelentős részét elárassza és megkösse a mélység legvégső pontján, egy olyan hatalmas mennyiségét, amelynek feloldásához, vagy áttöréséhez Satana minden energiája is kevés volna, még akkor is, ha a Mindenség e kis, gömbbe zárt részéből magához vonzaná a belőle kiáradt Mélység-energia elemeket. Erre azonban már nem is gondolhatott, hisz a Krisztus-szellem, amint mondtam: lefelé vezető útján már előre „elszigetelte” a legalsó szférákat előle, tudva, hogy Satana megkísérli majd összegyűjteni, s egyetlen, hatalmas támadásban bevetni minden negatív energiáját.

   Satana a legvadabb, s a legmélyebb gyűlölettel harcolt: a Krisztus-szellem tiszta, lágy Szeretet-energiával árasztotta el őt, s ez hatásosabb fegyver volt, mintha a Krisztus-szellem maga is mint támadó eszközt használta volna az Erőt ellene!

(Erről szól ama tanítás: „…és ne álljatok ellent a Gonosznak” – tehát ne vad akarással akarjatok harcolni ellene, de gyöngéd Szeretet éljen bennetek akkor is, amikor elfordultok tőle, mert a Kísértő a bennetek lévő indulatok: a dac, a félelem, a harag energiáival még inkább betöltekezik, s támadásának ereje nemhogy csökkenne, de még fokozottabbá válik!) 

   S hogy miről is szólt tulajdonképpen már a Valóság értelmében ez a hatalmas történés? Később, amikor Mesterünk már ismét mellettünk állt, s egyes Tanításokat kibontott számunkra, erről is szó esett, s ezeket akkor, amikor esedékessé válnak, e könyv lapjain is szeretném átadni néktek. Addig azonban az eddig leadott Tanításokat a Szavak… készülő kötetében kell rögzítsd, majd visszatérünk e kötet folytatásához…

   Amikor Magdalai Mária, és annak asszonytársa a sziklasír felé haladtak, a Mester Szellemi Eleme lényegében már kiemelkedőben volt a mélységből, s amikor a sír közelébe értek, ki is emelkedett abból, vagyis visszaemelkedett az elhagyott szintre, az elhagyott helyre: de egy kevéssel korábbi időpontra!

    Összevonta a SZÓ kimondása, és a mélységbe való aláereszkedése közt eltelt Időt: ezért is, hogy amikor a később érkező asszonyok, majd a Mester testének őrizetével megbízott katonák is a sírba pillantottak: összehajtogatva és tisztán, tehát korábbi, még a test megkenetését és a sírban való elhelyezését megelőző állapotban találták a kendőket; úgy, akként, amiként azokat Arimateai József szolgái a Koponyák hegyére vitték.

    Magdalai Mária és annak ismerőse, Johanna tehát visszatértek, s egy szóval sem említették a történést, amelyet tapasztaltak, de később csak nem bírták megállni szó nélkül. Igaz, még nem nekünk mondták el, amit láttak, de elmondták azt azoknak az asszonyoknak, akik már pénteken is mellettünk voltak, s most is eljöttek, hogy megnézzék: nincs-e valamire szüksége Máriának. Ugyan félve jöttek, mert nem tudhatták, nem állítottak-e őrizőket a papok, vagy akár maga Pilátus, s hogy azok nem fognak-e le mindenkit, aki a közelünkbe merészkedik, de szíveik szeretete semmissé tette e félelmet, s ők felkerekedtek a Szeretet szavára. Akkor aztán Magdaléna és Johanna elmondták, amit láttak, s hogy az asszonyok hajlottak rá, megbeszélték, hogy ismét elindulnak, s már együtt nézik meg a sírt s a Mester testét: nem esett-e bántódása a földindulás, vagy bárminő, emberi kéz által esett bántalom végett.

   Amiképpen megbeszélték, akként is cselekedtek, s hamarosan a sír mellett álltak. A két őr még mindig ott volt, s a sírt őrizte, bár most néhány lépésnyire eltávolodtak a sírtól: onnan figyelték a sír száját, amely a szemük láttára nyílt meg, hogy a Föld megmozdult. Nagyon is élénken emlékeztek még arra, micsoda történések estek, amikor a sírban nyugvó kilehelte az ő lelkét: hát nem volt bátorságuk egészen mellette maradni; féltek, hogy azok az események megismétlődnek. Igaz: azóta semmi sem történt, de a félelem nem csitult bennük. Hát csak álltak, s tágra nyílt szemmel a sír száját nézték, ami ha másra nem volt is jó, arra mindenképpen, hogy élő ember meg nem közelíthette volna a sírt: nem még hogy a halott testének elvitelére gondolhatott volna bárki is…

   Amikor Magdaléna és az asszonyok odaértek, a két poszt szemmel láthatóan megkönnyebbült. Igaz: az érkezők csak asszonyszemélyek, de már nincsenek egyedül, s ez bizony nagy szó volt az ő esetükben. Már valami kis bátorság is költözött beléjük, s akként kérdezték az asszonyoktól: mi dolguk arra. Magdaléna felelt mindannyiuk helyett:

   – Egy pillantást akarnánk vetni a testre, hogy megnézzük: nem esett-e bántódása. Ha már úgyis nyitva a sír, megengedhetitek nékünk, hogy a sírba pillantsunk: aztán megyünk is…

Az asszonyok láttán a két katona is nekibátorodott, s nemcsak hogy megengedték, hogy Magdaléna és a többi asszony megnézze a Mester testét, de még ők is közelebb léptek, hogy (ha csak önmaguk megnyugtatására is) maguk is megnézzék: a halott rendjén fekszik a sírboltban, amint más halottak.

   Mária Magdaléna volt az első, aki bepillantott, de épp csak egy pillantást vetett a sziklasír belsejébe, aztán halott-halvánnyá válva fordult társai felé:

   – Nincs itt!

Azok persze elsőre nem hittek szavának, s maguk is odaléptek, hogy egymás vállai fölött belessenek, s akkor már ők is azt mondták:

   – Nincs itt, valaki elvitte innen… – azzal elszaladtak, amiként elszaladtak az őrizettel megbízott emberek is (ez utóbbiak azért, mert hisz ők tudván tudták: senki sem vitte, mert nem vihette el a Mester testét, ekként csak az történhetett azzal, amit a Mester előre megmondott).

   Csak Mária Magdaléna maradt ott, s könnyezve kutakodott mindenfelé, vallatóra fogva a cserjék lehajló ágait, s a sziklafal tán minden nagyobb repedését. Aztán hogy sehol sem találta a Mester testét, hát csak megállott a sziklasír előtt, s keserves könnyeket hullatott. Ahogy egy kissé megnyugodott, ismét, még búcsúzóul bepillantott a sírba, arra gondolva: aztán visszatér Mária mellé, s értesíti a tanítványokat is arról, ami esett.

   Ahogy a sírba hajolt, s még be is lépett, hogy ismét, s most alaposabban is megnézze legalább a helyet, ahol a Mester drága teste pihent, a sír hátsó kamrájában, a kőpadon, amelyre a Mester testét fektették, most két férfiút látott, hónál is fehérebb ruhában. Ott ültek, egyikük fejtől, másikuk pedig lábtól, ahol a Jézus teste feküdt, s kedves arccal pillantottak reá. Magdolna persze nem ismerte fel, hogy nem testi, de szellemi lények azok, de igazán nem is törődött vélük: ismét könnyek borították el a szemeit, mert akármint is nézte, a Mester teste sehogyan sem volt a sírban. Akkor a két ifjú egyike megszólalt, s megkérdezte tőle:

   – Asszony, miért sírsz?

Magdolna egyre sűrűbben hulló könnyek közt, csak akadozva felelte:

     Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. Itt nincs: hát megyek, s immár addig keresem, amíg meg nem találom! – azzal megfordult, hogy akként tegyen, amiként mondta, ám akkor újra egy férfiút pillantott meg maga mögött. (Jézust látta ott állani, de nem tudta, hogy Jézus az…)

Egyszerre megállt mozdulatában, neki ne ütközzék valamiképpen, s akkor az is, mint az iménti ifjú megkérdezte:

   ~~ Asszony, miért sírsz? És kit keresel itt?

Magdaléna, aki hirtelen azt gondolta: a kertész az, ekként kezdett rimánkodni néki:

   – Az én Uramat keresem, akit ide helyeztünk… Kérlek, jóember: ha te vitted el Őt, mondd meg nékem, hová tetted testét, és én elviszem azt, hogy méltó helyre temessem.

A férfiú halványan elmosolyodott, s akkor a nevén szólította őt:

   ~~ Mária!

Úgy, akként zengett ez az egyetlen szó, ez a név, ahogy Mária még soha mást szólani nem hallott. Akkor már egészen megfordult, s az ember orcájára pillantva szinte felsikoltott végtelen boldogságában:

   – Mester! Én Áldott, Drága Mesterem… – s levetette magát a Mester lábai elé, karjait kitárta, hogy megölelje a Mester lábait, ám Krisztus hátrébb lépett, s azt mondta néki:

   ~~ Még ne érints meg engem, mert még nem mentem fel az én Atyámhoz! Most menj vissza az én tanítványaimhoz és mondd nékik, hogy ezt üzenem:

   ~~ Felmegyek az Én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az Én Istenemhez és a ti Istenetekhez. De induljatok el Galilea felé, s amiként mondottam néktek: előttetek megyek fel oda…

Magdaléna mélyen, s áhítatosan meghajolt, és szíve ujjongó örömmel és végtelen Boldogsággal telt, hogy ismét látja és hallja az Imádott Mestert. Hogy mi történt, s hogy hogyan történt… nem tudta, nem is tudhatta, de talán meg sem fogalmazódtak benne e kérdések: nem lett volna szikrányi helyük sem az asszony szívében és lelkében és tudatában a végtelen Öröm mellett, hogy a Mester ÉL: hogy itt van, hogy szól, hogy üzen, hogy többé soha, de soha nem hagyja őket magukra… Csengett és dalolt a szíve, s arca ragyogott az örömtől, s hogy a Mester csendesen ismét szólott:

   ~~ No, menj, s vidd el a te örömödet azoknak is, akik még most szomorkodnak, hogy az ő szomorúságuk is örömre változzon… – ismét meghajolt, s elindult kacagva és vidáman, mint valami nyomasztó teher alól szabadult gyermek.

   Tudta, hogy amikor elindultak az asszonyokkal, mi az asztal mellett ültünk; azonnal ama terem felé vette hát ő is útját, s amint belépett, már mondta is: miként keresték a Mestert, s miként nem találták, miként futott el a többi asszony, s hogy miként beszélt ő a két ifjúval, majd a Mesterrel is. Végezetül azt is elmondta: milyen üzenetet küldött véle a Mester.

   Mi némán és szomorúan hallgattuk szavait, azt hittük: tán eszét vette szegénynek a fájdalom, s azért támadnak víziói. Igaz: az én fejembe szöget ütöttek utolsó szavai, hisz honnan is tudhatná, miként szőhette volna megbomlott elméje látomásába azon szavakat, amelyeket csak nékünk mondott a Mester? Azt hiszem, éppen ez volt az, ami aztán arra késztetett, hogy felugorjak ültömből, és rohanvást a sírhoz siessek: tán mégis igaz, amit Mária mesélt, s tán én is láthatom újra drága Mesteremet…

   Szaladtam, ahogyan csak erőmből tellett, és szaladt nyomomban János is, majd messze le is előzött, hisz feleannyi idős ha volt, mint én. Mire én is a sír mellé értem, János már ott volt… és nem volt ott rajta kívül senki, és János – megrettenve a gondolattól, hogy a Mester hűlt testét fogja mégiscsak viszontlátni – nem mert benézni a sírba. Az én lépteim is meglassúdtak, s hogy János csalódottan állt, bennem is feltámadt egyszeriben minden kétség: bizonnyal mégsem igaz, amit Mária mondott, s akkor mégis elméje bomlottsága szólott őbelőle…

   Mindazonáltal én már behajoltam a sírba… – és sehol sem láttam a Mester testét! Csak a leplek voltak a kőpadkán, mégpedig tökéletes rendben, akként, amiként azokat a rőfös üzletéből elhozták. Csak az a kisebb lepel volt azoktól külön, amellyel a Mester orcáját külön is betakartuk, s azon még a Mester Áldott Vérének cseppjei is ott barnállottak, míg a többi lepel olyan volt, mintha sohasem használta volna azokat senki.

   – Akkor nem néztem meg alaposabban a Leplet, épp csak összehajtottam, hogy magammal vigyem – emlékeztetőül imádott Mesteremre. Ezért nem is láthattam azon mást, pontosabban: nem is vélhettem, hogy azon bármi mást is láthatnék, mint a barnává száradt vércseppeket. De összehajtottam a Leplet, azt az egyet, s magammal vittem, s útközben mind egyre azon tűnődtem: hová lett Mesterem teste? Vajon ki vitte el, és hová rejtette azt…?

   Nem tudtam, de nem tudta azt közülünk egy sem: mit értett e szavak alatt a Mester: harmadnapon feltámadok. Hát csak akként vélekedtem, amiként aztán testvéreim is: valaki elvitte a Mester testét, miután az magára hagyva pihent a sírban. Természetesen nem zsidó emberre gyanakodtunk, hisz a szombat-nap ezt lehetetlenné tette volna igazhitű zsidó számára: így Pilátusra, vagy valamely más rómaira, esetleg a görögök valamelyikére gyanakodhattunk. De túl fájó volt szívünk, s e történés csak még inkább feltépte a még be sem hegedt, a még nagyon is élő vércseppeket vajúdó sebeket, s e történés csak még mélyebbé tette fájdalmunkat: így erőnk sem lett volna, hogy felidézve Mesterünk e szavait, akár csak meg is próbáljuk megérteni azok valós tartalmát. Akkor már egyébként is inkább azon tanakodtunk: hogyan bukkanhatnánk rá Mesterünk testére, s hogyan szerezhetnénk azt vissza, hogy illően, s már biztonságos helyre temethessük: hadd legyen békés nyugovása… –

    Mária Magdaléna, amint a Mester Üzenetét átadta, mindjárt magunkra hagyott minket, s azonmód átfutott, hogy asszonytársainak is megvigye az Örömhírt. Persze: azok sem hittek néki sokkal inkább, mint mi, így a Nagy Titok, a Kincs még egy ideig egyedül az övé volt, mert ő volt az egy, aki tudván-tudta: A Mester ÉL: Feltámadott halálából, amiként azt mondta…

   Tán két nappal később esett az a történés, amely már bennünket is csaknem meggyőzött Magdaléna szavainak igaz voltáról. Ama szavak igazságáról, amelyekről természetesen egyetlen szót sem szóltunk az Anyának, aki mégis: mintha megérezte volna, hogy Egyszülöttje Él!

   Alighogy visszatértünk Jánossal, Mária maga lépett közénk a vacsoráló házba, mégpedig egy tál ételt hozva, s olyan kedvesen kezdett bennünket vigasztalni, s biztatni, hogy nem tudtunk hová lenni ámulatunkban. Persze, hisz kevéssel előtte, tán ha egy órával korábban még éppen Ő volt az, aki égő könnyekkel siratta Gyermekét, s éppen Ő volt az, akit már attól féltettünk: belepusztul a szívét mardosó, mérhetetlen fájdalomba: most pedig Ő az, aki vigasztal és bátorít minket, és Ő az, aki azt mondja:

   – Fiamnak nem holt tanítványok kellenek, de élők, akik segítik, és továbbviszik az Ő hatalmas munkáját… – azzal mindannyiunk elé letett egy tál ételt, s ott őrködött fölöttünk, míg meg nem ettük azt az utolsó falatig. Akkor aztán mosolyogva elvette előlünk a tálakat, s egyenes derékkal, felemelt fejjel vitte ki azokat: Ő, aki órával azelőtt még meggörnyedt a reá nehezedő fájdalom súlya alatt, s nemhogy menni: lépni is alig tudott attól…

   Ami ezután esett, már még csak nem is Jeruzsálemben, hanem az emmauszi úton esett: e történés híre ért el aztán hozzánk. A Mester két követője haladt arra, s épp azokról a dolgokról beszélgettek egymás közt, amiknek tanúi voltak az ünnepek alatt. Ami történt, ők maguk sem egészen értették, hát közösen próbáltak meg valamiképp eredményre jutni, amikor egy Férfi lépett melléjük. Ugyan nem vették észre, hogy bárki is haladna mögöttük, de ezt betudták annak, hogy igen el voltak merülve a beszélgetésben. Illően köszöntötték egymást, s ők magukban megállapították: nem látták még azelőtt a Férfiút. De mert hogy egyirányban vitt az útjuk, szinte természetes volt, hogy attól fogva hárman mentek tovább. Azok tovább beszélgettek, mire a Férfiú megkérdezte: mi oka, hogy oly borús az arcuk, mi az a téma, amelyről szóltak egymással, s amely ennyire elszomorította mindkettejüket; szinte megütközve néztek Rá. Aztán Kleofás felsóhajtott, s azt mondta:

   – Persze, hisz te idegen vagy… Hát nem tudod, mik estek most a Városban – mire az Ismeretlen megkérdezte:

   ~~ Micsoda dolgok?

Akkor Kleofás rendre elmesélte, mik estek ama názáretbeli Jézuson. Akkor az Idegen arra is rákérdezett:

   ~~ Ki volt ő, hogy annyira foglalkoztat titeket az ő sorsa?

Kleofás akkor csendes szóval így felelt:

   – Próféta volt, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt, és az egész nép előtt. A főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre adták és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő lesz az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek.

   – Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, akik korán reggel a sírnál jártak – mondta most a társa, s Kleofás ismét átvéve a szót, ekként folytatta:

   – Elmentek néhányan, hogy megnézzék a Prófétát, hogy lássák: miféle keneteket kell vigyenek, mert hogy péntek volt akkor, amikor egy sírba tették, s mert hogy az idő már előre volt, tán nem volt érkezésük a test rendes megkenésére. Legalábbis a mi asszonyaink nem tudnak róla, hogy az megtörtént volna, hát gondolták: majd ők megkenik azt, amiként illik, s már majd úgy temetik el. No, elmentek a sírhoz, s ott a kő már el volt hengerítve. Gondolták: tán az őrök tették azt, akiket a papok oda rendeltek. De most az őröket sem találták, és a testet sem. Csak valami angyalokról szóltak, amikor hazajöttek. Azt mondták: angyalok jelenését látták, s hogy az angyalok azt mondták, hogy akit keresnek, immár újra él. Persze, egyikünk sem hitt nékik, mert hát mi az asszonybeszéd? Szélfúvás és patakcsobogás, ma hallom, holnap már nem hallom. De azért néhány férfi is elment a sírhoz, és amikor visszatértek, hát csak azt mondták azok is, hogy a test nincs a sírban. Ezt tehát el lehet hinni, de hogy hová lett, ki vitte el azt onnan?

Az ismeretlen Ember akkor felsóhajtott, s azt mondta:

   ~~ Balga és vak és süket a ti szívetek mindazokat elhinni, amiket a próféták tenéktek szóltak! Mert hisz ezt mondta el a próféta is tenéktek, amiket ti most nékem elmondtatok! Vagy nem ezeket kellett-e elszenvedni a Krisztusnak a próféták szavai szerint is, és úgy menni be az ő dicsőségébe?

   És Mózestől és minden prófétáktól fogva magyarázta azon jövendöléseket, amelyek minden írásokban Krisztus felől megírattak.

   Eközben elérték Emmauszt, azt a falut, ahová a két ember igyekezett, az Ismeretlen pedig tovább akart menni. A kettő győzködni kezdte:

   – Maradj velünk, nézd: lassan beesteledik, már a Nap is lehanyatlott!

Akkor az ismeretlen hajlott a szóra, s elfogadva azok meghívását, betért velük a házba, amelyben laktak, mert hogy testvérek voltak. Kevéssel később, amikor már az asztal mellett ültek, az Idegen a kenyérre, s a borral telt kancsóra emelte pillantását, s azt mondta:

   ~~ Bizony, mondom néktek, hogy aki nem eszi az Én Testemet, és nem issza az Én Véremet: nem megy be a Mennyeknek Országaiba…

   A két férfiú, akik maguk is ott voltak, amikor a Mester e Tanítást mondta a nép előtt, e szavaknál hirtelen ráismert, s akkor már örömmel ugrottak fel helyeikről, s a Mester abban a pillanatban eltűnt előlük… Persze, elszomorodtak, ám ujjongtak is ugyanakkor, mert hisz, lám: Igaz! A Mester él, amiként azt az asszonyok mondták, akiket ők bolondnak véltek, hogy azt állították: az angyalok erről szólottak ővélük…

(S most egy igen kicsiny időre ismét álljunk meg. Az Evangéliumok fordítói akként igyekeztek elmondani mindezt, hogy:

   „És lőn, mikor leült velük, a kenyeret vévén, megáldá, és megszegvén, nékik adá.

És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerék őt; de ő eltűnt előlük.”

   Ha ki ismeri az Írást, azonnal rá kell ébredjen, mennyire el van ferdítve eme rész (is)! Ugyanis a fenti szertartást csak nékünk mutatta meg a Mester, ha tehát ezeket cselekszi, csak mi, tizenegyen ismerhettünk volna Rá: nem olyan tanítványok, akik ama húsvéti lakomán nem voltak, s nem is lehettek jelen…! Igaz, e „bakit” azzal igyekeztek korrigálni az Írás (el)fordítói, hogy azt írták nem is egy helyen: sokan voltunk jelen azon az Utolsó vacsorán, ám ez sem igaz! Egy-egy ünnepi lakomán 10, legfeljebb 20 fő gyűlt össze. S egy ilyen lakomán tán természetes, ha a Mester csak azok közt kívánt lenni, akiket Ő maga mellé választott…)

    Mindezekről persze még azon a napon tudomást szereztünk, hisz a testvérek még azon az órán ismét felkerekedtek, s Jeruzsálembe érve mindjárt felkerestek bennünket az Örömhírrel. Elbeszélték, mi történt az úton, s azt még: miként ismertek Rá a Tanítás szavai által…

   Mi csak hallgattuk vidám, izgatott szavaikat, s egyszerűen képtelenek voltunk elhinni abból bárha egy szót is: annyira túl szépnek, túl csodálatosnak éreztük, hogy képtelenek voltunk bár ha percig is hitelt adni szavaiknak. Titkon, valahol tudatunk, vagy inkább csak a lelkünk mélyén azonban mégis éledezni kezdett a Remény: hátha…

   Miután a két ifjú eltávozott, erről a halványnál is gyengébb Reménységről beszéltünk, majd Taddeus megfontoltan azt mondta:

   – Azt mondom, testvéreim: ha biztosat akarunk tudni, magunk kell utánajárjunk mindennek. Akként kell hát tegyünk, amiként Magdaléna mondta. S ő azt mondta, hogy az Úr azt üzente: menjünk mind Galileába. Vegyünk magunkhoz élelmet, s mindent, ami kell, hogy Mária semmiképp se lásson szükséget, aztán menjünk Galilea felé. Ott legalább biztonságban tudhatjuk az Anyát is, hisz senki sem fogja tudni: hol, mely háznál szálltunk meg…

   Gondolata, terve mindannyiunknak kedvére volt, hát felkészültünk az útra, s felkészítettük arra Máriát is, aki most örömmel tartott velünk, mint aki rejtett Titoknak tudója. Taddeus és Máté előrementek a Jordán partjára, s mire mi odaértünk, bárkát béreltek: azzal indultunk tovább, épp csak Aenonnál állva meg néhány órára, hogy Mária kissé megpihenhessen: amúgy egyvégtében tettük meg az utat a Galileai tóig. Ott a bárkás visszafordult, s mi egy másik bárkával keltünk át a tavon: az már egy régi ismerősömé volt, így annak nem kellett fizessünk: még örömére is szolgált, hogy segítségünkre lehet mielőbb biztos helyre menekíteni Máriát.

   Ahogy partot értünk Kapernaum közelében (a városba nem volt merszünk bemenni, mert hogy ott is voltak olyan papok, akik erősen ellene voltak a Mesternek, s nem tudhattuk: nem támadnak-e Máriára Ővégette), kis tanakodás után egy elhagyatott ház felé indultunk. Egy vén halászember élt ott egymagában; annál szálltunk meg, s hogy annak még használható állapotban lévő ladikja is volt, és élelmünk már erősen fogytán volt, amiként pénzünk is, hamarosan azt mondtam:

   – Elmegyek halászni, s a halat eladja nékünk az öreg a városban. Annak árából megvehetünk mindent, amire szükségünk van.

Testvéreim helyeselték a dolgot, s azt mondták:

   – Veled megyünk mi is…

Megállapodtunk, hogy ne mindannyian menjünk, hisz kell, hogy valaki Máriával is maradjon. Így aztán hatan keltünk útra: Nátánáel, Jakab és János (akik igen ügyes halászoknak bizonyultak már nemegyszer) Taddeus és a Kánaából való Simon, s persze én magam. Elmentünk és azonnal ladikba is szálltunk, s vízen voltunk hosszú órákon át, ám azon az éjszakán nem fogtunk semmit. Már virradt, s meglehetősen világos volt, amikor egy magas, vállas férfiút pillantottunk meg a parton. Ugyan nem sokat törődtünk véle, hisz ismeretlen-forma volt, így meglepődtünk, amikor megszólított bennünket ekként:

   ~~ Fiaim! Van-e valami ennivalótok?

Feleltünk néki nagy bosszúsan:

   – Nincsen! Hisz láthatod: üres a csónak, s minden hálónk is egészen…

Akkor az Ismeretlen azt mondta:

   ~~ Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől, és találtok. Ugyan nem sokat adtunk a szavára, de azért akként tettünk: kivetettük a hálót a hajó jobb oldala felől, de bizony kihúzni már nem bírtuk, annyi hal volt abban.

János egyszeriben felugrott, hogy majd' felborult vélünk az ingatag ladik, s szinte eszét vesztve kiáltott:

   – Péter! De hiszen az Úr van ott!

Hirtelen nékem is eszembe villant az első perc, amikor a Mesterrel találkoztam: akkor is halásztunk testvéremmel, és akkor sem fogtunk semmit. S akkor… – már végig sem gondoltam, mi is történt akkor! Magamra kaptam a felső ruhámat (mivelhogy azt levetettem, ne gátoljon a mozgásban), s mert hogy nem volt türelmem kivárni, míg a ladik partot ér, s a víz oly alacsony volt, hogy derékig sem ért, siettemben belegázoltam, s az utolsó két-három futamodásnyi utat már akként tettem meg, hogy mielőbb a Mester mellé érjek. Testvéreim persze nem hagyhatták oda a csónakot, így ők azon értek nyomomba. Mert bizony: a nyomomba értek, mert ahogy a parthoz értem, egyszeriben elment a bátorságom, hogy közeledjem az idegen kinézetű emberhez. Féltem, vagy inkább szinte rettegtem attól: hátha mégsem az, hátha megcsalt minket a szívünk-lelkünk, és elménk betöltő, mérhetetlen vágyakozás. Ahogy testvéreim is partra szálltak, már együtt léptünk közelebb ahhoz a helyhez, ahol ama Férfiú állott. Mellette kis parázs volt, s azon hal, és valami kenyérféle sült.

A Férfiú akkor megszólalt:  

   ~~ Hozzatok azokból a halakból, amelyeket most fogtatok!

Felszálltam hát Taddeussal ismét a ladikba, és kivontuk a hálót a partra, amely tele volt nagy halakkal. Amikor kiszedtük azokat a hálóból, szokás szerint meg is számoltuk: százötvenhárom nagy hal volt, és noha ennyi volt, mégsem látszott, hogy bárhol is elszakadt volna az öreg, agyonkoptatott háló.

Akkor azokból is, azok kisebbjeiből tett néhányat a tűz fölé az Ismeretlen, s hogy megsültek, kedvesen hívott minket:

   ~~ Gyertek, s egyetek…

Közelebb léptünk, s bár még akkor sem ismertük fel, egyikünk sem kérdezte meg: ki vagy te? Akkor nem, s mire erőt vettünk volna magunknak és bátorságot, hogy megkérdezzük, az ismeretlen férfiú már sehol sem volt. Eltűnt, egyszeriben elillant mellőlünk, mint valami látomás, vagy nyár eleji ködpára, s ha nem látjuk a temérdek halat, hát véltük volna: csak álmot láttunk, csak a káprázat játszott vélünk, s az csalt meg bennünket.

   Akkor aztán partra húztuk a csónakot, s a házhoz vittük a halakat, és mire mindezzel végeztünk, teljességgel feledtük: hogyan, miképpen esett a reggeli halfogás… Úgy, akként esett ki minden a tudatunkból, mintha valaki kitörölt volna onnan minden szót, minden képet, s minden történést, nem hagyva meg, csak a hatalmas zsákmányt, amelyről azonban már úgy véltük: az éj során került a hálónkba…

   Kevéssel később, amikor már a házban voltunk, néhány jeruzsálemi asszony és vagy két férfiú lépett be a házba. Hogy honnan, kitől tudták meg, hogy ott szálltunk meg?

   Nos, ismét egy olyan titok, amelyet nem tudtunk volna megmagyarázni. Igaz: nem is lett volna időnk, hogy efféle semmiségen törjük a fejünket, mert hogy azok is hírt hoztak, s nem is akármilyen hírt.

Simontól hoztak üzenetet, és e szavakkal toppantak be hozzánk:

   – Feltámadott az Úr! Mostmár bizonnyal ekként van, mert megjelent Simonnak! – és sírtak, kacagtak örömükben, mi azonban csak hallgattunk, valahogy akként, amiként gyászoló hallgat a lakodalmas háznál, amikor…

    … amikor fényes, suhogó, hónál is fehérebb öltözékben hirtelen megjelent a szobában, az üresen hagyott asztalfőn álló szék mellett a Mester, s ismert, szeretett, kedves-lágy hangján köszöntött minket:

   ~~ Békesség néktek!

Persze megrémültünk, hisz elsőre azt hittük, az őt idéző szavak nyomán mint holt lélek, állott közénk, ám Mesterünk riadalmunkat látva ekként folytatta szavait:

   ~~ Miért rémültetek meg, és miért támadnak szívetekben kételkedő érzések? Nézzétek meg az én kezeimet és lábaimat, hogy tudhassátok: igazán én magam vagyok az, aki közétek léptem! Tapogassatok meg engem, és lássatok, mert a léleknek nincs húsa és csontja, ám amint látjátok, nékem van!

És ezeket mondva mellénk lépett, s egyenként megmutatta kezeit és lábait.

   És akkor már örömünkben nem voltunk képesek elhinni: igaz lehet, amit a saját két szemünkkel látunk, amit a saját kezünkkel tapinthatunk… Mesterünk látva, hogy most az ellenkező végletbe csap bennünk minden érzés, mosolygott, s megkérdezte:

   ~~ Van-e itt valami ennivalótok?

Egy darab sült halunk volt (a többit még akkor nem készítettük el: egy része még hálóstól a vízben maradt, hogy frissen tartsuk, nagyobbik részét azonban Tamás és az öreg vitték a városba, hogy eladják), és valami lépes mézünk; azt adtuk hát Elé, s Ő leült szokott helyére, az asztalfőre, majd kezeit az étel fölé helyezve megáldotta azt, s előttünk evett azokból.

   Akkor aztán végre felocsúdtunk kábulatunkból, s felugrálva helyeinkről Mellé sereglettünk: János és én kétfelől vetettük magunkat térdre, és szorosan hozzábújtunk, nem győzve betelni arca, szeme, haja, puszta léte látásával, kezének érintésével, és könnyeink, amelyeket a felszabadult öröm, az addig kiállott szenvedés, a szorongás, a legtisztább gyermeki áhítat, s a végtelen Boldogság ontatott vélünk, úgy peregtek köpönyege két szárnyára, mint májusi eső cseppjei a rétnek szomjazó füvére. Csak sírtunk és zokogtunk, hol jajongva, hol pedig kacagva, mintha tényleg eszünket vette volna az öröm…

Ahogy egy kissé lecsillapodtunk, Mesterünk azt mondta:

   ~~ Ezek voltak mindazok a történések, amelyekről annyiszor szóltam néktek, mikor még veletek voltam, hogy tudjátok: szükséges beteljesedni mindazoknak, amik megírattak már rég a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban énfelőlem. Kellett, hogy poroszlók kezére adassam, és kellett, hogy a papok ellenemre fordulva: halálra adjanak, mert kellett, hogy a Megváltás Művét egészen befejezzem. És kellett az is, hogy feltámadva visszatérjek közétek, s még egy rövid időt véletek töltsek, hogy felkészíthesselek azokra titeket is, amik terátok várnak, s amiket tenéktek kell akként betöltenetek, amiként Én töltöttem be a magam feladatát Teértetek és Mindenekért…

    Ahogy Mesterünk e szavak végére ért, lassan felállott, s az ajtó felé fordult. Látható volt, hogy valakit vár. Az ajtó függönye lassan, gyöngén meglebbent, majd Mária lépett be. De csak belépett: még nem jött be, csak állt az ajtóban, s nézte, egyre csak nézte Egyetlenjét, nézte Őt halvány, félős kis mosollyal, nézte könnyein át, aztán már nem is csak szemeivel, de szinte egész testével, testének minden porcikájával, ruhái alatt hol örömmel, hol gyöngéd rémülettel dobbanó szívével nézte Gyermekét, és nézte Őt lelkével, egész meggyötört, fájó Valójával…

   És a Gyermek is ekként nézte imádott Anyját, tudva és ismerve, s mindenekfelett Szeretve Őt, Aki annyira volt EGY véle, miként fával egy az ő ága, mint ággal egy az ő minden kis hajtása: egy rezgésben létezve Véle, mert egy Pont által lépve összeköttetésbe, egy Ég-magas Pont által, amelyre nem ér, és nem lát fel senki teremtett halandó, mert csak Övék ama Pont, s Azé, Akinek Szavára felvállalták és betöltötték Szerepeiket e hatalmas, mindent felülmúló, mégis valahol, valamiért, valamiképpen szégyenletes színjátékban, amelyben Ők az Erő, az Igazság, és akiért a Darab íródott, maga a szégyen; a szégyen, amelynek Hatalmassá kell nőnie mégis egy percen, hogy igazolja: nem hiába esett érte mindama Áldozat, amelyet a Teremtő Isten e színjátékba megírt, hogy Ők ketten, mint a Teremtés Tökéletes Színészei: eljátsszák azt érettük…

   Mária kissé megrebbent, véltem: mozdult tán, vagy mégsem… hangja nem is hang volt, tán csak egy erősebb gondolat suhogása:

   –– Vártalak, Fiam… Tudtam, hogy visszatérsz, ha tudod: mily hatalmas vágyakozással vár anyád…

A Mester közelebb lépett, de tán nem is lépett, csak lebbent, s a következő pillanatban már szívére szorítva tartotta karjában Anyját: e sokat, s még annál is többet szenvedett, s néki oly mérhetetlenül kedves asszonyt, aki méhében hordta, s akit Ő Szellemébe zárva hord Örök Idők óta. Nem szólt, nem válaszolt: szavakkal nem, de beszélt helyette Szíve, amelynek dobbanásait Mária úgy, akként hallgatta, mint a legtökéletesebben megfogalmazott SZÓT, mint a legédesebb, Mennyei Muzsikát, mint az Ősi Igazság Örökkön zengő Himnuszát…

    E jelenet, e történés mindannyiunkat mélyen megrázott: könnyeink már együtt hullottak Mária könnyeivel, de már rég nem keserveink könnyeit hullattuk! Hol voltak azok már akkor? Nem is emlékeztünk azokra…

   Ha mély és eltörölhetetlen nyomot hagytak is szíveinkben s lelkeink mélyén; felülírta, s jótékonyan betakarta azokat a tény: Mesterünk, az Ezerszer Áldott, imádott Mester itt van! Visszatért közénk, hogy enyhet és vigaszt leljenek szíveink, s Bizonyságot a sajgó, a lassan kétkedésbe merült, fáradt agysejtek: van, mert lennie kell Feltámadásnak, visszatérésnek a Halál megdönthetetlennek hitt, sötét birodalmából; van, mert a Mester megnyitotta a Visszavezető Utat mindenek előtt…

    Kevéssel később, amikor már mindannyian megnyugodtunk, Mesterünk szelíden eltolta magától Anyját, János mellé állította, majd ekként szólt:

   ~~ Most kevés időre ismét magatokra kell hagyjalak benneteket. Ama házhoz térek, ahol mindezidáig voltam, míg reátok várakoztam. Hisz mondottam néktek: előttetek jövök fel Galileába, hogy itt találkozhassunk… Aztán visszatérek, s akkor már véletek is maradok ismét egy kis időre, míg fel nem emelkedem, hogy újra, s már örökre egyesüljek Atyámmal egészen. Ezt most még ti nem értitek: ezért is kell még egy kevés időt véletek töltsek, hogy ezt, és még igen sok mindent kibontsak, s érthetővé tegyek számotokra… – azzal alakja lassan halványodni kezdett, s mire szólhattunk volna, mire kérhettük volna: maradjon még…! – már eltűnt mellőlünk. János akkor magához ölelte Máriát, hogy most ő szorítsa szívére az Istenfiától kapott Édesanyát, olyan igaz, gyermeki szeretettel, ahogy egykor saját édesanyját ölelte, azt, akit oly zsenge korban szólított el mellőle a halál. Jakab, Jánosnak fivére mosolygó-könnyes szemmel nézte őket, s bizonnyal ő is az egykor oly igen szeretett, gyenge, törékeny asszonyra gondolt, arra, aki néki is Életet adott, s aki János világrahozatala után már sosem lett egészségessé. Nem a szülés betegítette meg anyjukat; akörül semmi gond nem volt, de kevéssel később, még tisztátalansága napjaiban valami betegséget kapott, amelyet többé már nem tudott kiheverni. Ezek a dolgok, s a mind gyengébbé és gyengébbé váló asszony képe juthattak eszébe, mert egy hosszút, s igen mélyet sóhajtott, majd Mária és János mellé lépett, s az Anyát gyöngéden a Mester székébe ültette, az asztalfőre, míg Jánost ugyanúgy, bal kéz felől, amiként az utolsó vacsorán is ült, ama Jeruzsálemi teremben…

   Akkor Tamás is megérkezett az öreggel, s míg az öreg hozzálátott, hogy néhány halat megsüssön, Tamás hozzánk jött, hogy beszámoljon a városban tett útról. Érkezése persze mindannyiunkat felrázott a hirtelen ránk törő kábulatból (amint Mesterünk ezt később elmagyarázta: a hirtelen energiaszint csökkenés okozta a kábult érzést, majd a fokozott feszültség oszlatta azt el), s akkor már egymás szavába vágva meséltük el:

   – Él…! Él a mi drága Mesterünk! Most már bizonyos, hogy így van, hisz itt járt… Itt volt, a maga helyére ülve még evett is, hogy lássuk: nem valami holt lélek Ő, de igaz, Élő Valóság…

Tamás összehúzott szemmel figyelt bennünket, majd Máriára pillantott, s az Ő boldogságtól tündöklő arcát figyelte, aztán fejét megrázva azt mondta:

   – Ha nem látom Őt magam is, s ha nem látom az Ő kezein a szegek helyeit, és ujjaimmal meg nem tapintom a szegek helyét, és kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem, amit mondotok. – Azzal letelepedett a helyére, s aznap már egy szót nem szólt: még az út történéseit is az öreg mesélte el, Tamás annyira hallgatásba merült. Tudtuk: azt hiszi, mind megbolondultunk, eszünket vette a fájdalom, vagy épp véle akarunk valami rút és kegyetlen tréfát űzni: pedig hát eszünkbe nem lett volna, még csak hasonló sem. De ezt hiába is igyekeztünk volna megmagyarázni néki; hát nem is próbáltuk, tudtuk: majd ha a maga szemével láthatja a Mestert, az mindenképp meggyőzi arról: sem bolondok nem vagyunk, sem tréfálni nem akartunk, ilyen komoly, szívbe és lélekbe vágó dologgal pedig főképpen nem…

    Ez persze ekként is lett, méghozzá nem is olyan sokára. Amint az öreg behozta a halat, mindannyian jó étvággyal láttunk hozzá, s kevéssel azután, hogy imádságunkat elmondtuk az étek fölött, amiként azt Mesterünktől tanultuk; már csak egynémely hal-váz árulkodott arról, mennyire éhesek voltunk. Akkor aztán ismét közös fohászban köszöntük meg az eledelt, majd az eltelt napot is, azzal ki-ki félrevonult, hogy nyugovóra térjen. Mária a ház egyetlen hálókamrájában tért nyugovóra, bár váltig szabadkozott, hogy semmiképp sem akarja elvenni az öreg fekhelyét; az bizonnyal egy percet nem tudott volna aludni azzal a gondolattal, hogy egy asszony kényelmetlenkedik az ő házában, miközben ő kényelmesen nyugszik a megszokott ágyon. Ezt már az első pillanatban meg is mondta, így Mária bele kellett nyugodjon, hogy az öreg mellettünk hál, maga is a külső szoba földjére szórva egy kevésnyi szalmát, s arra terítve a köpönyegét, amiként azt mi magunk is tettük.

    Másnap korán ébredtem, ahogyan az szokásom volt, s mert hogy a házban még mindenki aludt (az öreget kivéve, aki addigra nemcsak hogy fenn volt, de nyomát sem láttam, tán már a tó vizét szelte, mint dolgos élete minden napján, mióta csak elég erőssé és ügyessé vált egy csónak irányítására); magam is kiléptem a házból, hogy az ébredező Nap első sugarainál küldjem Ég felé fohászomat. S ez a Fohász most nem jajokkal volt tele, mint a Mester távozása óta minden reggeli fohászom, de már a végtelen Boldogság és hála szavait rebegtem Atyám felé, aki lám: Élő Bizonyságát adta az Ő végtelen Nagyságának és Hatalmának. (Mert bár eddigi fohászaim is a gyermeki, s az Atya rendelését elfogadó alázattal indítottam útjukra: azért csak benne rezgett minden kimondott és kimondatlan szóban és gondolatban az a mérhetetlen fájdalom, amelyet Mesterem elvesztése fölött éreztem.) Még végére sem értem fohászomnak, még lelkem fennen szárnyalt valahol az Ég magasában, messzire lebegve Ég és Föld között, amikor váratlanul egy ismerős ERŐ közelségét éreztem. Bár nem ereszkedtem alá a magam megszokott fizikai síkjára, s nem nyitottam ki szemem: tudtam mégis, Mesterem áll mellettem, s amiként az már nemegyszer történt, vélem együtt fohászkodik, s én az Ő mérhetetlenül magas szellemi Erejének egy kicsiny, mégis hatalmas energiát képviselő sugarának áramát érzem, az emel.

   Ahogy fohászom végére értem, meg is bizonyosodhattam erről. Mesterem ugyanis még mindig mellettem állt, s két karját az Ég felé tárva szállt, egyre csak szállt szelleme szárnyán szabadon, akár a szél, mind feljebb és feljebb. 

   Amint Ő is végére ért fohászának, leengedte karjait, majd arcát felém fordítva, kedvesen rám mosolygott, s azt mondta:

   ~~ Térjünk be a házba, Simon! Lesz még egy kis dolgom odabenn, mielőtt hozzáfognék, hogy amiként ígértem: egyes Tanításokat átadjak néktek… – azzal karját vállamra téve a ház felé vezetett, s mindketten letelepedtünk az asztal mellé, hogy megvárjuk Mária és testvéreim ébredését. Erre nem is kellett hosszasan várakoznunk. Az Anya, mint aki megérezte Egyszülöttje közelségét, szinte azonnal a szobában termett, s miután köszöntötték egymást a Mesterrel, leült ő is, szorosan Gyermeke mellé, s hogy a Mester intett néki, csendben várakozott vélünk. Aztán egyenként testvéreim is kiemelkedtek az álom ölelő karjai közül; ki könnyebben, ki egy kissé nehezebben vonva be evezőit, amelyekkel az álmok vizén hajtotta előre tudata és szelleme kicsiny csónakát. Most Tamás ébredt utolsóként, de ő valahogy úgy, mint akit ébredése után is fogva tart az álom, nem engedve, hogy azonnal kivonja magát foglyul ejtő hálójának szálai közül: morcos volt, és nyugtalan, s még mindig ott rezgett körötte a benső fájdalom erős hulláma. Ebből arra következtettem: tán épp Mesterünk mellett állt álmai mezején; azért nem akaródzik visszatérnie onnan, s belépni a valóság rideg tényei közé. Aztán már ő is teljességgel közénk lépett. Közben, hogy testvéreim ébredezni kezdtek, a Mester tűnt el mellőlem, bár továbbra is éreztem Jelenlétének erő-áramát. Mellettem volt tehát, és valamiképpen mégsem, mert egy számunkra láthatatlan tartományba lényegítette át testét, akként, hogy csak Ő láthasson, miközben Ő maga nem látszik.

   Miután Tamás is bevégezte szokásos fohászát (ő is a ház elé lépett, s csak fohásza végén tért vissza közénk), mindannyian az asztal mellé telepedtünk. Ugyan testvéreim csodálkoztak, hogy Mária üresen hagyja az asztalfőn álló széket, amelyet elfoglalni (érzésünk szerint) Rajta kívül egyikünk sem lett volna méltó, de mert hogy én nem szóltam, ők sem tették ezt szóvá. Akik tegnap a szobában voltak, azért nem, mert hisz ők sejtették: a Mester számára van már az a hely fenntartva, Tamás pedig el volt merülve gondolataiban, ő azért nem, s talán észre sem vette: most nem arra a székre kell üljön, amelyet előtte-nap helyéül tudhatott. Az öreg (aki eközben már visszatért hajnali halászatáról, s aki maga is sejthette: valami készül) szintén egyetlen szó nélkül hozta be, s tette az asztalközépre a hallal, majd a gyümölcsökkel megrakott tálakat, aztán még visszatért, s néhány hideg rizslepényt hozott, azzal maga is az asztal mellé ült. A furcsa tán csak annyi volt az egészben, hogy míg máskor csak az ajtót fedő függönyt igazította a helyére, most az ajtót is gondosan becsukta, mintha valaki súgta volna néki, hogy ekként cselekedjék.

   Az ajtó tehát zárva volt, s meg sem nyílott: és a Mester mégis megjelent, éspedig alig valamivel távolabb, mint ahol Tamás ült. Az csak tágra nyílt szemmel nézte, egyre nézte a „semmiből” ott termett alakot, s még mindig képtelen volt elhinni: igaz, amit lát!

   A Mester akkor megszólalt, s köszöntött bennünket, amiként szokta:

   ~~ Békesség néktek! – majd Tamás felé fordult, s azt mondta: Jöjj hozzám, Tamás, és illesd ujjaiddal az én kezeimet, és bocsássad kezedet az én oldalamba, hogy elhidd: igazán ÉN vagyok az, s nem valamiféle látomás…

   Tamás félve bár, de engedelmeskedett: igaz, a Mester oldalán lévő sebet már nem érintette, a Mester kezén lévő, szögtépte seb kellő bizonyság volt számára is. Akkor végre leborult, s boldogan rebegte:

   – Én Uram, én Mesterem! Én Áldott Istenem!

A Mester lehajolt, s felemelte őt a földről, ahová áhítatosan borult, s kis korholással a helyére vezette, s ismét leültette őt:

   ~~ Ládd, Tamás: láttál és érintettél, s most boldog vagy. De tudd: boldogabbak azok, akik nem látnak, és akként hisznek.

   E szavak után Mesterünk is elfoglalta iménti helyét az asztalfőn, s miután megáldotta étkünket, örömmel nézte: mily jóízűen falatozunk. Ő maga nem evett, de elmondta: már előző napon is csak a mi kedvünkért nyúlt ételhez, amúgy az ő testének nincs szüksége arra, amint hogy vízre sem, még olyan kis mennyiségben sem, mint volt annak előtte, amikor ha többre nem is, némi gyümölcsre, kevéske folyadékra mégiscsak szüksége volt.

   ~~ Később ezt is megmagyarázom részletesebben is: már ha még szükség lesz rá. De azokból, amiket tanítani akarok néktek, magatoktól is meg fogjátok találni ennek okát.

   Amint végeztünk az evéssel, Magdalai Mária lépett be az ajtón, s örömtől könnyezve köszöntötte a Mestert, majd azt mondta:

   – Álomban mintha Melletted álltam volna, Uram, s Te hívtál volna: Jöjj, s légy Anyám mellett, míg Én fiaimmal szólok egy-két fontos dologról, amelyet tudniuk kell, mielőtt végleg távozom e Föld színéről…

   ~~ Álmodtad, valóban álmodtad, és mégsem, mert valóban hívtalak. Anyám szolgálatára kell légy, s nemcsak most, de mindaddig, míg érte nem küldöm az Én angyalaimat. Addig mellette kell légy, bármerre lesz is, aztán ha Anyám is Mellém emeltetik, a te további feladatodat is megtudod.

    Magdaléna boldog engedelmességgel hajolt meg, majd Máriát átkarolva a kertbe vezette Őt; szívjon egy kis friss levegőt, s pihenjen meg a Nap áldott sugarainak meleg áramában.

   Attól kezdve Mária Magdaléna az Anya mellett volt, s amikor Mesterünk elküldte Anyját Jánossal, Magdaléna, s még vagy két másik asszony is velük tartott a Júdeai pusztaságba, valamint a Mester néhány híve, hogy legyen, aki gondoskodik Róla, s megoltalmazza, ha a zsidók, vagy akár Pilátus, vagy épp Heródes emberei nyomukra bukkannának.

    – Mindez, amint mondtam, nem volt véletlen, amiként az sem véletlen, hogy János nem maradhatott az Anyával a városokban, vagy a városok közelében lévő falvakban, hanem a Júdeai pusztaságba kellett mennie Véle, s még ott is egy olyan csöppnyi oázishoz, amely teljességgel kívül esett minden karavánok járta útvonalon. Mesterünk, aki nemcsak hogy ismerte az Embert, de látta már akkor Pilátus, Heródes, és a zsidó főemberek mindahány gondolatát is, tudta, hogy egy percen Anyja keresésére indulnak, hogy szavai nyomán felkutassanak és leigázzanak… egy olyan Országot, amely a Föld valótlan fogalmai szerint lényegében nincs, nem létezik, mert csak a Szellemek Valós Világában találhatnák meg azt, amely azonban még az ő számukra nem volt, mert sötétségük végett nem is lehetett volna a Valóság része. Egy Égi Világot, s egy Mennyei Birodalmat akartak volna megkeresni és uralmuk alá gyűrni a Föld színén, s bizony: nem valami irgalmas eszközökkel, de a legdurvább fegyverekkel, amelyek nem az Életet, de a Halált szolgálták mindenkor, s nem a fejlődést és az előrébb és feljebb lépést, de a pusztítást, a rombolást, amelyek a mélység céljai voltak, s maradnak is mindenkor. –

 

*  *  *

 

Nyomtatható változat