Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A fügefa megátkozása

2010.01.01

Tandari Éva: És mondá a Mester…

IV. kötet /részlet/

 

   A farizeusok épp úgy nem találtak semmi kivetnivalót a Mester szavaiban, ahogy az előttük érkezők sem, így ők is távoztak. Ám a Mester megelégelte, hogy szüntelen zaklatják, s hogy mindenképp kísérteni igyekeznek őt, hát eltávozott a házból, s a pusztaság szélén álló hegyre ment, hogy ott egymagában imádkozzék az Atyához. Mi a házban és a ház körül voltunk: imáinkba merülten töltöttük mi is a nap jó részét, aztán hogy esteledni kezdett, már aggódni kezdtünk a Mesterért: tán csak nem tettek valamit azok, akik olyannyira ellene vannak…?

    Én nem sokáig bírtam a tétlen várakozást, felkerekedtem, s még mielőtt besötétedett volna, elindultam a hegyre. Felérve ott találtam szeretett Mesteremet, még mindig imádságaiba merülten. Egy ideig vártam, majd hogy egyre sötétebb lett, megérintettem a vállát, mire Mesterem felemelte arcát, s rámnézett, de valahogy úgy, mint aki nem lát, vagy nem azt látja, akit, és amit néz. Teste ébren volt tehát, szelleme mégis messze járt, s bizony; időbe tellett, míg visszaszállt a földi síkra. Akkor aztán elmosolyodott, s azt mondta:

   ~~ Lám, milyen gyermek vagy te, Simon! Egy órát nem bírsz ki nélkülem, s utánam jössz… – már csak akkor nézett körül, s maga is meglepődött, hogy fényes reggel volt, amikor a hegyre indult, s most lám: lassan egészen besötétedik. Hogy hívtam, mindjárt felállt, s elindultunk vissza, a ház felé: ne aggódjanak tovább testvéreim és a ház népe. Ahogy a hegy aljára, a hegy alatt húzódó útra értünk, hirtelen erősen megéheztem, s hogy a ház felé vezető úton egy fügefát láttam, amely tele volt levéllel, feléje szaladtam azzal a reménnyel: tán már fügét is találok rajta, hogy kínzó éhségemet csitítsam véle, mert bár még nem volt itt a füge érésének ideje, de valamiképpen megcsalt a hirtelen támadt vágyakozás. Ám hogy odaértem, egy szem gyümölcsöt nem leltem, pedig hát nyári éj volt, s még nem volt olyan mély a sötétség, mint a hegy fái közt: hát bizton meglátom, ha van rajta bárha egy szem is. Elkeseredtem: hogy mesteremért aggódtam, enni sem tudtam, s most igencsak elővett az éhség. Bosszúsan megfordultam, majd egy lépés után megálltam, s visszafordulva a fa felé kiáltottam:

   – Száradj el, és többé senki ember fia a te ágaidról gyümölcsöt ne szakasszon, de még a leveled is hulljon el, s többé az se nőjön rajtad, hogy lássa aki erre jár: haszontalan, semmire jó fa vagy te… – s a fa abban a pillanatban elhullajtotta minden egyes levelét, de még az ágai is elszáradtak, semmi élet nem volt azokban. A Mester abban a pillanatban lépett mellém, s hogy látta a fa állapotát, s hallotta előbbi szavaimat is, feddőn, s valami mély fájdalommal hangjában rám kiáltott:

   ~~ Mit tettél, Simon? – azzal két karját a fa felé nyújtotta, s hosszan imádkozott, majd hogy fohászát bevégezte, szó nélkül lépett el mellettem: úgy ment tovább, a ház felé. Én szégyenemben mozdulni sem bírtam, bántam már, hogy átkot szórtam a fára, amely azután lám: teljességgel halottá lett…

   A Mester, amikor észrevette, hogy nem lépek mellette, megállt, s megfordulva rám nézett, majd maga mellé szólított, s a vállam átkarolva azt mondta:

   ~~ Ne szólj soha indulattal, Simon, mert még nem tudod: minő lélek, és minő szellem lakozik tebenned! Míg meg nem ismered önmagad, s meg nem tanulsz bánni a benned rejtező Erővel, ügyeld minden kiejtett szavad, mert azoknak Hatalmuk van! Ha pedig már megismerted önmagad, s megtanultál bánni az Erővel; akkor már eszedbe sem fog jutni, hogy egy szót is szólj, amelyet nem a Szeretet hat át…

   Szavait ugyan nem hallhatták testvéreink, de mert hogy a fa elég közel állt a házhoz, s ők a ház mellett állva várták, hogy visszatérjünk, a fa romlását láthatták. (Most ugyanis nem az én házamnál, hanem a város túlfelén, a város szélén volt szállásunk, s pedig a Mester kívánságára.) S látták is mind és nem értették, de a Mester most nem magyarázta el nékik, én pedig valami mérhetetlen fáradtságot éreztem, így nem is kérdeztek, nem is kérdezhettek, mert amint a házba léptünk, a legelső sarokba vetettem köpönyegemet, s leheveredve azonnal álomba merültem.

   Másnap Mesterünkkel egy házhoz indultunk, amely épp ama hegy oldalán épült, amelyen előtte-nap Mesterünk fohászkodott, s ahol egy kis küldönc gyerek által üzenve egy újszülötthöz hívták Őt. Arrafelé mentünk tehát, amerre a fa volt, amely oly hirtelen vált holttá szavam nyomán… – s én most is csak lehajtott fejjel tudtam követni Mesteremet, s szégyenkezve hallgattam testvéreim élénk beszélgetését. Hamarosan azonban én is felkaptam fejemet, mert nem akartam elhinni testvéreim csodálkozó, álmélkodó kiáltásainak. Úgy éreztem: félrehallottam szavaikat… – de nem! A fa, amely durva szavam nyomán holttá lett, reggelre ismét életre kelt, s kizöldült, s még dúsabb és pompázatosabb lombkoronával ragyogott a felkelő Nap fényében, mint előtte. Nem értettem a dolgot, s a Mester magyarázatát vártam, mert azt tudtam: az ő imádsága adta vissza a holttá lett fa életét, de hogy hogyan, miként, azt nem tudtam, amint nem tudták azt testvéreim sem. Ők meg is kérdezték a Mestert, ám a Mester most nem adott magyarázatot a jelenségre. Csupán annyit mondott:

   ~~ Amikor annak jő el az ideje, hogy egynémely dolgot értetté tegyek előttetek, akkor azt kapjátok meg kezemből. De most még gyenge volna bennetek az értelem, s túlontúl leárnyékolt a szellem, sem hogy megérthetnétek, még ha a legegyszerűbb magyarázatot adnám is. Egyelőre fogadjátok el ezt a történést is úgy, akként, amiként a Lázár feltámadását elfogadtátok: téku – titok, amelyre ma még nem lelhettek feleletet, mert az Idő még nem érett arra… De amikor az Idő elérkezik, bizony mondom néktek, ha van hitetek és nem kételkedtek, nemcsak azt cselekszitek meg majd, ami e fügefán esett, hanem ha azt mondjátok e hegynek: kelj fel és zuhanj a tengerbe, az is meglészen a ti hitetekért.

   Ebben aztán mindannyian megnyugodtunk, bár egy nem volt köztünk, akinek ne az a felismerés érett volna meg mindinkább tudatában: Hatalmas Úr a mi Istenünk, s hatalmas az Ő egyszülöttje, a Mester, akinek mi a lába nyomába sem vagyunk méltóak lépni…

*  *  *

 

Tandari Éva: És mondá a Mester…

VI. kötet /részlet/

 

   Miután bevégeztük fohászunkat, s már ettünk is egy keveset, Mesterünk ismét útra kelt, bár most csak Szükharig haladva bárkán, amely onnan visszafordult, hogy tulajdonosa mielőbb Godarába érjen, ahol rokonai éltek: azokat akarta elhozni az Ünnep hetére, így mi attól kezdve gyalog folytattuk a Jeruzsálem felé vezető utat. Útközben még egyszer meg is álltunk egy kis időre, s ismét ettünk, s pihentünk is egy keveset, így bizony már erősen délutánba hajlott, amikor a messzeségben feltűntek Szamária első házai. Mesterünk akkor előre küldött hármunkat: Jakabot, Jánost és engem: térjünk be az egyik szamaritánusok lakta falucskába, s kérjünk néki, és magunknak valahol szállást, ahol az éjszakát eltölthetjük. (Ez közvetlen Szamária mellett épült, s mindössze néhány házból és gazdasági épületből állott. Így lényegében nem is volt falunak nevezhető, hisz neve sem volt, inkább Szamária külső területéhez tartozott még, bár az ott lakók erősen hangoztatták függetlenségüket és különvalóságukat Szamáriától.) Előre is mentünk, hogy szóljunk az egyik gazdával, ám aki csak meghallotta, hogy Jeruzsálem felé igyekszünk, hogy az Ünnep napjait ott tölthessük; mind továbbküldtek, s nem adtak nékünk szállást.

   Amikor már az ötödik, vagy hatodik háztól is csalódottan kellett eljönnünk, visszatértünk Mesterünk mellé, hogy elmondjuk: nincs senki, aki befogadna ott bennünket, csak mert Jeruzsálembe igyekszünk. Jakab egy ideig magában morgott, majd kifakadt:

   – Uram, hát elfeledték ezek mind, ami jót cselekedtél vélük? – mire Mesterünk maga is kérdéssel felelt néki:

   ~~ Hallottad-e, hogy valaha is másképpen esett volna? A jót hamar elfeledi az emlékezet: csak a haragot és a sértést őrzi, még akkor is, ha százszor is megbosszulta azt…

Jakab ismét kifakadt, s azt kérdezte:

   – Akarod-e, Mester hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, ahogyan egykor Illés is cselekedett?

   A Mester megállt egy pillanatra, s szinte döbbenten nézett rá, majd kezét vállára téve azt mondta:

   ~~ Sohase kívánjatok ilyet, s nem csak ilyet, de semmi más egyebet se, ami ártására lehetne bárkinek is! Se te, se más közületek, mert nem tudjátok milyen lélek van ti bennetek! Emlékezzetek vissza: mi történt, amikor Simon szavára kiszáradott ama fügefa az útszélen… Ekként pusztulna el szavatok nyomán e falucska is! És mondtam már tenéktek: az Ember Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.

 *  *  *

Nyomtatható változat