Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Golgota

2010.04.03

Tandari Éva: És mondá a Mester…

VII. kötet /részlet/

 

– Pilátus ezzel lényegében eleget tett a háromszori felszólítási kötelezettségének, s hogy szertartásos kézmosást végzett, a felelősséget egészen a népre hárította. A szokások, a hagyományok értelmében legalábbis elhárította magától a további események felelősségét: de nem a Valóság Törvénye értelmében!

   Ennek további magyarázatát azonban nem itt, hanem a Szavak… készülő kötetében bontom ki alaposabban is.

Ezek után Pilátus intett a foglyokat őrző katonáknak, s azok levették a láncokat Barrabás kezeiről és lábairól, és elengedték. A Mestert azonban az udvar közepén őrizték, míg Pilátus visszavonult, hogy megszerkessze és megírassa a szégyentáblát, amelyet az elítéltnek kellett vinnie, míg a keresztre feszítés helyére, azaz a Koponyák hegyére nem ér. A tábla szövegén nem sokat töprengett, ami tán érthető is, hisz még mindig az asszony álma járt fejében, s azon töprengett: vajon valóban mentesíti e jelképes cselekedet azok alól a történések alól, amelyek az asszony álmában szerepeltek?

Amikor a táblát készítők megkérdezték: mit írjanak arra, azt felelte:

   – Írjátok: Ez a Jézus Krisztus, a zsidók királya…

Azok rövid időn belül el is készítették a táblát, majd Pilátus elé vitték, aki bólintott: igen, ekként képzelte. Akkor aztán testőrei kíséretében maga is az udvarra ment, készen rá, hogy gyaloghintóba szállva a Golgotára vitesse magát.

   A papok elégedetten nézték a készülődést. Már az udvar közepén hevert a Kereszt, közvetlenül az Áldozat mellett, Aki szinte egykedvű fásultsággal állt, fejét felemelve, szemeit félig lehunyva.

   Csak akik ismerték, tudták: a Mester e pillanatban is imádkozik. Mi Máriával továbbra is a sokaság szélén álltunk. Az Anya már nem sírt. Úgy tűnt: a tömeg gyűlöletteli hangja megdermesztette, megfagyasztotta benne a gondolatokat, az érzéseket, megállította, s valamiképpen visszafelé forgatta számára az Időt. Gyermekét nézte: az agyongyötört, kiszolgáltatott, a megalázott és halálra adott Egyetlent; de talán a Kisdedet látta, a karján ringatott Gyermeket. Ekként lehetett, mert szorosra zárt ajkai mögül olykor régi altatódalok halk foszlányait véltem hallani, és szemei valami mámoros, boldog fénnyel ragyogtak… – aztán ismét beléhasított az „Itt és Most” tudata: s akkor újra csak könnyek borították el szemét, s fájdalmasan felsírt, vagy inkább szűkölt a szívébe-lelkébe maró rettegéstől valami olyan rémült hangon, mint egy csapdába esett, riadt kis állat.

   A MINDENSÉG legnagyobb tudati-lelki-szellemi kínját, legnagyobb fájdalmát élte meg, azt a fájdalmat, amikor a LÉT önmagában retteg önmagáért… – önmagától: a LÉTTŐL, kisodródva a NEMLÉT peremére; oda, arra a pontra, ahol a LÉT teljessége meghasonlik önmagával önmagában és felbomlik önnön erejétől.

   A TEREMTÉS és ROMBOLÁS: e két, egymásnak teljesen és tökéletesen ellentmondó, egymással mindenképpen és mindenben szembenálló állapotot élte meg egyazon pillanatban, megfogalmazva magában a Fent még viselhető, legmagasabb szintjét csakúgy, mint a Lent legvégső határát, azt, ahol rendszerint már megbomlik, s elszakad az Elme és az elmében rejtező szellemi Én-rész közti harmónia utolsó, hajszálnál vékonyabb szála is. Egyszerre élt és izzott és lüktetett Benne a teljes és tökéletes FENT és a LENT azok közt a szintek közt mozogva, amelyeket MÁR és MÉG valaha is elért, sajátjának mondhatott, vagy mondhat valaha is bárki EMBER nevű lény a Föld színén. Hol olyas Tanításokat súgott nékünk, amelyeket addig csak Mesterünk ajkáról hallhattunk, hol pedig az öntudatvesztésig mély letargiába hullott; e kettő közt látszólag sem összefüggés, sem átmenet nem volt, mintha a szél lebegtette volna elméjén az Ősi Bölcsesség s az őrület vékony takaróit, hol egyiket, hol pedig a másikat borítva az elme fölé.

   Eközben a katonák menete megindult a Golgota felé vezető úton. Két jól megtermett ember a Mester vállára emelte az irdatlan Keresztet, amely nagyobb volt, mint bármely más, eddig látott kereszt, mintha készítői, gyönyörködve a megmunkálásra váró fa tökéletes szépségében: sajnálták volna bárha egy arasszal is megrövidíteni annak hosszát, vagy ujjnyival is vékonyabbra gyalulni, mint amennyire a forma eléréséhez feltétlenül szükséges volt. Hogy mennyivel nagyobb volt a Kereszt az átlagosnál, a mellette heverő, s a másik két elítéltnek szánt kereszt méretén is látható volt. S ezt a legnagyobb, legsúlyosabb Keresztet emelték a Mester vállára, hogy alig két napja is délceg, egyenes alakja meggörbedt, szinte összeroskadt a mérhetetlen teher alatt…

   És a Mester, két kezével erősen megfogva a Keresztnek fáját, mint ki kapaszkodni akar abban; egyetlen szó, egyetlen jajdulás nélkül kezdte azt vonszolni, s ment, csak ment a végeláthatatlan hosszúságúnak tűnő Úton, korbács-szaggatta vállán cipelve… – a Mindenség Bűneit…

   Igen: ekként volt, bár mi akkor csak a Keresztet láttuk, s csak annak fizikai súlyát tudhattuk megmondani, ám hogy mi volt az, Amit valóságosan vállaira vett az ATYÁNAK EGYETLENJE, s hogy mekkora volt ama teher valós súlya: sem akkor nem tudtuk, sem azóta nem tudhatja azt teremtett Szellem, mert nem tudhatja azt más soha a Teremtettség színén, hanem csak az ATYA, és a FIÚ. Az ATYA, aki Maga lépdelt előttünk a FIÚ testébe öltözötten, hogy megmentse azokat, akiket végtelen SZERETETE fogalmazott meg, s akiket mérhetetlen Vágyódása és Akarata emelt a LÉT szintjére; s akik a maguk kicsinyes és vad és öntelt, s már „tökéletesnek” és „utolérhetetlen bölcsességű”- nek hitt… – mégis gyenge és sekélyes gondolatának engedve elfordultak TŐLE, hogy mind mélyebbre és mélyebbre hullva adjanak teret maguk fölött s magukban az ellenkezés és a szeretetlenség ereje által megfogalmazott mélységnek. 

   Amikor a tömeg hullámzani kezdett, s lassacskán megindult, hogy kövesse a Golgota csúcsa felé tartó, meggyötört Áldozatot, magunk is elindultunk, s a sokaság szinte öntudatlanul nyitott utat előttünk. Az Anya ekként hamarosan Egyszülöttje mögött lépdelt; de talán nem is látta ŐT: földi értelemben legalábbis, hisz még mindig a Mélység és a Magasság közt lebegett, s hol Gyermeke után akart szaladni, hogy leemelje válláról a Keresztet, egyszerűen fel sem fogva: miként került az a mérhetetlen teher Egyetlenje vállaira, hol haza akart szaladni, hogy ételt készítsen, mire Egyszülöttje haza ér…

   Aztán ismét visszalépett tudata a valós történések szintjére; ám olyankor azt kívántuk: bár fedné el tudatát s lelkét a fel-fel lobbanó, inkább önkívületi, semmint tébolyodott, ám ahhoz igen közelinek tűnő állapot. Mert akkor maga is összegörnyedt, megrogyott, mintha néki magának is viselnie kellene a hatalmas Kereszt súlyát, s orcáin hatalmas, forró könnyek peregtek, miközben Istent szólongatta, hol halkan, alig is érthetően könyörögve, esdve, rimánkodva; hol hangosan, szinte már vádlón követelve: oltalmazza meg Egyszülöttjét, s inkább őt sújtsa, semmint Gyermekét.

   Igen: Mária, az Egyetlen Tökéletes Anya százszor inkább vállalta volna mindazt a kínszenvedést, amelyet Egyszülöttjének kellett viselnie, mintsem ŐT szenvedni lássa…

   A Golgotán haladt a sokaság, mind feljebb érve. A Mester homlokáról hatalmas verejtékcseppek hullottak alá, majd hogy az erőlködéstől a homlokán lévő, a tövisek tépte sebek is felfakadtak, a verejtékcseppek közé vöröslő vércseppek keveredtek, szinte elborítva arcát-szemét, hogy alig látta az utat, amelyen lépnie kellett: lépnie mindenekért. Hátán, s egész testén bőrére tapadt az ing, s a felső ruhák csatakossá lettek kiomló vérétől, s a verejtéktől. Lába tétován, tapogatózva kereste az utat, meg-megrogyva, míg fel nem mondta a szolgálatot. Akkor megroggyant térddel a porba hullott, s az iszonytató súlyú Kereszt testére zuhant. Mária felsikoltott, vélvén: Gyermeke belepusztult a mérhetetlen szenvedésekbe; ám amikor két poroszló leemelte a Mester eszméletlen testéről a Keresztet, s egyikük tömlőjéből kevéske vizet locsolt arcába, Krisztus még felállt. Látható volt: már nincs abban az állapotban, hogy elbírja a Keresztet, így az első sorokban haladók közül egy vállas, magas férfiút cibáltak mellé, s most annak vállára emelték a Keresztet: vigye, míg az Áldozat kissé megpihen. Idegen volt ama férfiú, öltözékén is látszott, hogy nem Izráel fiai közül való; tán azért is, hogy épp őt választották ki a sokaságból, hisz nem valószínű, hogy a zsidók közül bárha egy is, akár ha kényszerítik is: egy ujjal is illette volna a Keresztet, amelyen az általuk bűnösnek, tehát „tisztátalannak” kikiáltott Áldozat vére vöröslött. Ekként egy darabon amaz Simon cipelte a Keresztet, aki Cirenne szülöttje volt. Ám az sem bírta sokáig az irdatlan súlyt. Megállt, s lihegve vetette le azt a porba, s tovább nem vitte, így a katonák ismét a Mester vállaira tették azt. És a Mester, az Áldott Úr tovább cipelte, minden erejét megfeszítve, hogy betöltötté tegye a próféták szavát, s mindazt, amikről Ő maga is annyiszor szólott, hogy azoknak meg kell lenniük, be kell teljesedniük Fölötte... 

   Az egyik kis elágazáshoz érve néhány asszony, akik a sokaságot megkerülve haladtak a Golgota hegyének csúcsa felé, most épp szembetalálkoztak a Kereszt súlya alatt görnyedővel. Dermedt-rémülten álltak meg, elsőre fel sem ismerték volna a Mestert, s ha nem tudják: Ő Az, tán azon kezdenek tanakodni; vajon miféle bűn terheli a szenvedőt, amiért ekkora büntetést kell elszenvedjen.

   De tudták: Kit ítélt a népharag e kemény és kegyetlen sorsra, hát csak álltak, s könnyeiket törölgetve nézték a Mestert, tudva: életükkel fizetnek, ha megpróbálnak enyhíteni szenvedésein. Hát csak álltak, s könnyeztek a Mester sorsa fölött. A Mester akkor egy pillanatra megállt, s anélkül, hogy a vállára súlyosodó terhet letette volna, reájuk pillantott, s gyenge, de tökéletesen érthető hangon azt mondta nékik:

   ~~ Jeruzsálem leányai, ne én végettem sírjatok, s ne az én szenvedéseimen keseregjetek, hanem magatok végett sírjatok, és a ti magzataitok végett. Mert hamarosan jönnek reátok olyan napok, amelyeket már megmondtam tenéktek, s amelyeken ezt mondják: Boldogok a meddők, és amely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak! Akkor majd azt mondjátok a hegyeknek ti is, és mind, az Izráel fiai: essetek reánk; és a halmoknak fogtok könyörögni: borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt művelik, mi esik majd a száraz, élettelen fával? – azzal ismét az útra szegezte tekintetét, s ment tovább, ment, rogyadozó lábbal, halálos fáradtsággal és kimerültséggel, de ment, míg emelni tudta az Ő lábait. Ment, ámbár a teher már akként feszült elgyötört testére, hogy a mérhetetlen erőfeszítéstől homlokán és nyakán, s testének minden pontján pattanásig feszültek az erek, az orra vérezni kezdett és szemei előtt hatalmas tüzes karikák táncoltak. Aztán hogy ereje végképp cserbenhagyta, ismét a porba rogyott, s homlokát a Föld testére hajtotta, mint ki a hidegnek és élettelennek mondott rögöktől kér némi enyhet, cseppnyi irgalmat...

   Az Anya mellett, kissé jobbról haladva egy Veronika nevű szűz haladt; segítve és támogatva maga is Máriát, s óvva Őt: földre ne nyomja a szívében hordozott Kereszt, amiként Egyetlenjét a vállára tett Kereszt. E szűz, amikor a Mester homlokáról, arcáról, majd az orrából is vércseppeket látott a porba hullani, s mikor a Mestert magát is lerogyni látta az irdatlan Kereszt súlya alatt, megnedvesítette kendőjét a Máté oldalán lógó tömlőben lévő, már igencsak állott vízzel, s a Mester mellé lépve gyöngéden letörölte arcáról, szeméről a vért, s az izzadságcseppeket.

   A katonák egyike felé ugrott, szemében szinte lángoló harag és megindokolhatatlan gyűlölet izzott, ám félúton megtorpant, ahogy a szűz feltekintett reá, mintha a leány tekintetében lévő vád és részvét béklyóba kötötte volna. Akkor aztán lecsitult, s nem mozdult, csak mikor már Veronika ismét visszalépett a Mester mellől, hogy tovább támogassa, vagy inkább vezesse a fájdalomba révült Anyát, azt az egyetlen szót mormolgatva magában, amelyet a Mester szólt néki:

   ~~ Köszönöm…

   – Igen, gyermekeim! A Szenvedő; az ártatlan Áldozat még ott: a Kínoknak Útján is megköszönte azt az egyszerű, emberi mozdulatot, amelyet Veronikán kívül egynek nem jutott eszébe, vagy csak nem volt mersze megtenni!

   AZ EGY-IGAZ KRISZTUS; Akinek mi kellene alázatos szívvel hálát adjunk és köszönetet mondjunk nap mint nap, sőt: Létünk minden percében, annak minden egyes pillanatában azért a hatalmas ÁLDOZATÉRT, amelyet értünk hozott!

   Mi: igen, mindannyian, mindahány teremtett Szellem, aki csak volt, van, vagy eztán fogalmazódik meg a Végtelen Mindenségben; meg kell köszönje hálatelt, alázatos-nagy köszönettel…

   De amiként Veronika cselekedetének: amaz egyszerű, mégis nemes, és bátor cselekedetnek értékét nem képes felmérni egyetlen földi elme; akként nem tudja, mert hisz nem is tudhatja a Krisztusi Áldozat valós értékét felmérni egyetlen Szellem sem, legyen bármely pontján a Teremtettségnek!

   Hisz ki is tudhatná azt felmérni, vagy akár csak megközelítőleg is pontosan szavakba öntve elmondani; mit tesz az: AZ ISTENNEK EGYETLENJE, AKI MAGA AZ ATYA – ÉLETÉT ADTA ÉRTÜNK: semmi kis Lét-morzsákért!?

   Senki, mert nem csak a szavak, és nem csak a földi érzések: a Szellemi Érzések sem érhetnek fel olyan magasságba, amelyen már képessé lehetünk akár csak megközelítőleg is pontos képet festeni e hatalmas történésről, amelynek a Föld színén kellett végbemennie, s amelyben a FIÚ, s a FIÚBAN AZ ATYA tett bizonyságot ama SZÓ valós jelentéséről és tartalmáról: SZERETET… –

   Ahogy Veronika visszalépett Mária mellé, a Mester ismét felállt, s elindult. Ez után hamarosan a Koponyák hegyére értünk, ama helyre, ahol az Áldozat meg kellett legyen. A másik úton haladók, akik a két latorral közeledtek, már szintén odaértek. Azoknak kezük még mindig meg volt kötözve erős láncokkal, s kissé távolabb, szigorú őrizet mellett várakoztak, míg keresztjeik (amelyeket nem ők, hanem egy-egy öszvér hozott a hegyre) az előre megásott gödrök szélén várták a maguk sorsának beteljesedését.

   A hegyre érve az Áldozat válláról is leemelték a Keresztet, s a földre ejtették, majd elléptek a Mester mellől, Aki maga is a földre rogyott, s halálos kimerülten hajtotta fejét a Kereszt fájára. Mária, aki hirtelen teljesen eszméletére tért, azonnal Egyszülöttjéhez akart rohanni, de nem tehette: a katonák szigorúan taszigáltak hátrébb bennünket, élő falat alkotva köztünk, s a Mester között, lehetetlenné téve, hogy bárha egy korty vízzel megitassuk, enyhítve azzal kissé szenvedését; de ők maguk sem gondoltak véle, hogy megitassák a végsőkig elgyötört, s a sebek okozta láztól is gyötrődő Embert.

   Néhány perc várakozás után (miután a katonák jót húztak az oldalukon függő, bár a szabályzat szerint csak ecettel kevert vizet rejthető; most mégis borral telt tömlőikből, s egymással évődve egy kissé kifújták magukat) két-két ember lépett a Mester mellé jobbról és balról, s karjait megragadva a Keresztre lökték: egy ötödik ember pedig a Mester két lábát fogta. Aztán mint közömbös iparos-emberek, akik épp csak egy asztalt, vagy széket készítenek; a Mester kezeit kezdték a Keresztnek fájához szögelni ütemes, hangos koppanásokkal, amelyek betöltötték a hegytetőt, a hegyet, de tán a Földet, s az egész Teremtett világot, hírül adva mindeneknek az ember nevű lény végtelen kegyetlenségét és ostobaságát, de hírül adva az EMBERFIÁNAK; AZ ISTEN EGYETLENJÉNEK mérhetetlen, önfeláldozó SZERETETÉT is.

    Az ítéletvégrehajtók egykedvűen, vagy tán egy csepp ingerültséggel végezték dolgukat, magukban morogva, hogy még az ünnep előkészületi napján is fáradozniuk kell. Mesterünk akkor váratlanul megszólalt, s azok, akik körötte álltak, először még gúnyos mosollyal; aztán teljes döbbenettel figyelték szavait. Gúnnyal először, mert vélték: az Áldozat tán könyörögni fog nékik, vagy jajgatni kezd a kíntól, amiként azt más elítéltek tették addig szinte mindenkor, vagy talán szitkokkal árasztja el őket, hisz az sem volt ritkaság.

   Ám Mesterünk fohászkodott, és épp érettük fohászkodott; s ez meglepte őket. Ezért aztán némán álltak, még az ítéletvégrehajtók is megdermedtek egy percre; úgy figyelték a halk, Ég felé szálló fohászt:

   ~~ Atyám: bocsásd meg nékik az ő vétküket, mert hisz olyanok, mint az oktalan gyermek: nem tudják, mit cselekszenek…

    Az ütemes koppanások hatására Mária ismét zokogni kezdett: egyszerűen nem volt képes elhinni, hogy ez igaz, hogy ez lehetséges, hogy az Ember ezt teheti az Ő Egyetlenjével…

   Erősen fogtuk, de még így is földre húzta Őt a mérhetetlen fájdalom, s már akként zokogott, s könnye épp úgy hullt a porba, mint Szent Fiának élő, izzó vércseppjei, mintha a két emberi test-elem ekként akart volna üzenni egymásnak még utószor, s ekként akart volna egymásba olvadni, egymásba folyni az irgalmas porszemeken át, hogy a két nem evilági, s mégis közénk lépett ISTEN-EMBER szíveinek utolsó erőtartalékát áramoltassa egymás felé, az ANYA szívének erejével támogatva meg a FIÚT, kissé tán enyhítve annak iszonytató kínjait, s az ANYA szíve felé áramoltatva a FIÚ szívében lüktető, halálig, s még azon is túl; Örökkön Élő Szeretetének éltető-megtartó Erejét, megérintve az ANYA fájdalom dúlta öntudatát, s megsimítva ezernyi tövis sebezte, s a fájdalmak izzó tőre járta Szeplőtelen Szívét…

   Tán épp ez az utolsó erősugár volt az, amelynek hatására Mária könnyeinek árja csillapodni látszott. Már csak csendesen sírt, és tudatában egymást váltotta a Fogantatás pillanatában Benne élő, feltétel nélküli gyermeki alázat és önátadás az Itt és Most történései közben törvényszerűen felbuggyanó, értetlenség és kín szülte, védekező támadással. Hol fohászt motyogott halkan, érthetetlenül, hol ugyanolyan halkan kérdezgette:

   – – Hol? Hol van ilyenkor az Isten, Aki nékem adta ŐT? Miért veszi el tőlem, s miért nem segít, hogy oltalmazzam… – vagy Véle haljak én magam is…?

   Aztán e szavak is elillantak, meghaltak egy percen, s nem maradt, csak a kiapadhatatlannak látszó, már csendes könnyek árama. Ahogy ismét odapillantottunk, Áldott Mesterünket már egészen a fára szegezték, majd hogy kevés híján dél volt már, s szerették volna, ha estig bekövetkezik a halál, méreggel elegyített ecetet kínáltak néki inni; de Mesterünk épp csak megízlelte azt, s nem akart inni belőle.

   Akkor négy erős, s még viszonylag józan katona lépett a Kereszt mellé, s azon erőlködött, hogy felemeljék a Keresztet, rajta az Áldozattal, s a Kereszt végét az előre megásott gödrök egyikébe: a középsőbe illesszék. Akkorra már a Mester feje fölött volt a tábla is, amelyet eddig a testén kellett vigyen, rajta a Pilátus által fogalmazott, s görög, római és héber betűkkel is megszerkesztett írással:

    „Ez a Jézus Krisztus, a zsidók Királya…”

    A kereszttől kissé távolabb épített emelvény mellett, amelyen Pilátus, Heródes, s még néhány magasrangú római ült, a papok és az írástudók épp e felírás végett zajongtak Pilátus körül, ám az úgy hessegette el őket magától, mint az alkalmatlankodó legyeket szokás:

   – Amit írtam, írtam! Annak már akként kell maradnia! – mondta haragosan, s a papok nem tehettek mást; bele kellett nyugodniuk a megváltoztathatatlanba.

A katonák tehát felállítani igyekeztek a Keresztet, majd hogy ez nagy nehezen sikerült, két másik lapátolni kezdte, s végül még jól le is döngölte a földet, aztán akként szemlélték művüket, amiként a kertész nézheti elégedett szemmel a frissiben elültetett gyümölcsfát… nem tudva, s nem is tudhatva: valóban Gyümölcsfát ültettek, Az Örök Élet Gyümölcsének Fáját.

   Amikor a Kereszt már állt, a katonák nem akadályozták meg többé, hogy előrébb lépjünk. Ők a Kereszt tövében álltak, s épp a Mester ruháin marakodtak, s mert hogy az egy darabban megszőtt köpönyeget nem lett volna érdemes széjjelszabdalni; arra sorsot vetettek, akként döntve el: kié legyen, hogy beteljesedjék a próféta jövendölése: „Megosztoznak az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetnek.”

   Mi Jánossal és Máriával, s még néhány asszonnyal közelebb is mentünk: és nem volt szavunk, csak könnyünk, és nem volt már gondolatunk sem, amely ne azt sikoltotta volna Isten felé: Miért? Miért…? MIÉRT???!

Az arra menők szidalmazták, gúnyolták ŐT, s fejüket meghajtva ezeket mondták:

   – Üdvözlet a zsidók nagy Királyának! Hozsanna a Dávid Fiának! – és otrombán röhögve ekként folytatták: Te, aki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!

A főpapok az írástudókkal és a vénekkel együtt hasonlóképpen is csúfolódtak, ezt mondják vala:

   – Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya és az Istennek Fia: szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki. Bízott az Istenben; mentse meg most őt az Isten, ha akarja! Mert hisz azt mondta: az Isten Fia vagyok.

   A Mester nem figyelt szavaikra: anyján nyugodott tekintete, aki a Kereszt közelében állott, s könnyes szemmel nézte, mind egyre csak nézte Egyszülöttjét. Arcára a legmélyebb szenvedés véste fel az ő jegyeit, s szava már nem volt: némán viselte azt a szemnek láthatatlan töviskoszorút, amely Egyszülöttje szenvedése láttán szívét koronázta: hű mása volt az a Fiú homlokát övező töviskoszorúnak, s minden tövise annak mélyen szívébe fúródott. A Mester akkor (még akkor is!) láthatóan és érezhetően azon volt, hogy anyja szenvedéseit enyhítse. Szívéből egy láthatatlan Sugár szökött a Szent Szűz Anya szívéig, s szava oly mély, és oly tiszta Gyermeki szeretetről árulkodott, amilyen mély és Tiszta Szeretetet csak az Ő Szent Szívében élt mind, a Világok Kezdetétől, s él a Világok végtelenjén át, amikor halk, de tiszta hangon Anyjához és a kedvelt Tanítványhoz, Jánoshoz szólott, aki az Anya mellett állt, s karolta Őt: el ne aléljon fájdalmában.

   – Fiút ígértem magam helyett, aki oltalmaz, míg érted nem küldök, Anyám. S néked, János: anyát ígértem az elvesztett helyett. Íme, anyám: a Te fiad – s íme, gyermek: a te Anyád…

   Többet nem szólt, de ezzel mindent elmondott.

   Ugyanakkor a két latrot is megfeszítették a Mesterrel együtt: egyiket jobb, a másikat bal kéz felől. Ezek hangos szitkozódással voltak sorsuk végett, s míg szenvedés adta dühük engedte, a közelben állókat szidalmazták durva, trágár szavakkal, kemény haraggal, míg ki nem merültek, s némává nem tette őket is a fájdalom, s az egyre növekvő légszomj. Aztán hogy ismét erőre kaptak valami kis légfuvallattól, már nem az alant ácsorgókra: a középen álló Kereszten függő Úrra irányult figyelmük, s azokra, amiket az emberek mondottak, ahányszor csak elmentek a Kereszt alatt.

   Mert a Koponyák hegyén, csakúgy, mint a város bármely más pontján, ahol sokadalom van, megjelentek a sátorok is, ahol egy-két dénárért urasan mulathatott bárki. De fel voltak állítva az ingyenes bort mérők sátrai is, csakúgy, mint a városban, és a kenyereket is csakúgy osztogatták, mintha nem is a Halálnak hegyén, de valamiféle köznapi helyen volnának, valamely látványosságra kíváncsian. S az emberek éltek is a lehetőséggel: az ingyen bor és kenyér méretlen és számolatlan fogyott, s a hangulat az elfogyasztott bor mennyiségének növekedésével egyenes arányban emelkedett. A három kereszt alatt járkáltak, mint valami sétálóutcában, s bár a latrok szitkozódásaira ügyet sem vetettek, azt azért egy sem állta meg, hogy a középső Kereszten függő, néma Mester előtt meg ne álljon egy-egy pillanatra. A szidalmak áradata ekként szinte egy percre sem szünetelt, s a gúnyolódók fejüket meghajtva, hamis alázattal és hamis ájtatossággal szólongatták a Mestert, vagy tovább szidalmazták; mindenkor egyéni kedvük, s az elfogyasztott bor mennyisége szerint.

   A felfüggesztett gonosztevők közül az egyik; a bal kéz felől lévő maga is szidalmazta a Mestert, mondván:

   – Ha igazán te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, s minket is! Hol van ilyenkor az Isten, aki Fiának mondod magadat, hogy nem siet megszabadítani Téged?

   A Mester szemei zárva voltak, s ajkai meg-megvonaglottak a kíntól, s egy szóval sem felelt. De felelt helyette a másik: a jobbja felől függő, aki kevéssel előtte hirtelen elcsendesedett, s többé nem szólt, csak az emberek szavait hallgatta, s a Mester halk, szinte leheletszerű sóhajtásait, amelyek épp úgy megdöbbentették, miként a Mester beletörődő alázatossága. Látta ő is, még esztendőnek előtte a Mester egy-két csodás cselekedetét, s most eltűnődött: vajon mi oka, hogy a Mester mindeneket megszabadított az ő szenvedéseiktől: önmagáért pedig mit sem tesz? Halványan valamiféle fénysugár kezdett ébredezni elméjében, s ez erőre kapott, amikor a véle együtt elfogott s halálra ítélt gonosztevő durva szavait hallotta. Akkor nem is volt képes megállni, hogy vissza ne szóljon annak:

   – Hát te már az Istent sem féled? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy, mint Az, akit szidalmazol! És mi méltán kaptuk a magunk ítéletét, mert mi cselekedeteinknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.

Ez után a Mester felé fordította fejét, s Néki szólott:

   – Uram; tudom, hogy sok bűn terhel engem, amelyekért most lakolnom kell. Én kérlek mégis: emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te Országodban, s az Égi Ítéletnél vedd számba vezeklésemet, amelyekkel bűneim kell lemossam magamról!

A Mester e szavakra ismét felnyitotta szemeit, s még utószor megfordította arcát, hogy a beszélőre pillantson, majd amikor annak szemébe nézett, csak annyit mondott:

   ~~ Bizony mondom néked: még ma velem leszel a Mennyeknek Országaiban.

    Mintegy két és fél órája függött már Mesterünk a Kereszten. Arca két oldalán erős, mély árkok keletkeztek a szenvedéstől, mellkasa erőlködve emelkedett s süllyedt, amiként levegő után kapkodott, ám mindhiába: a nyak izmai megfeszültek, s hogy már nem volt ereje tartani magát, egyre inkább gyötörte a légszomj. Aztán hogy egy pillanatnyi enyhet érzett, elhaló hangon susogta János felé:

   ~~ Eredj innen! Menj, s vidd el innen Anyámat: ne lássa fia utolsó perceit…

   János akként akart tenni, amiként Mesterünk mondta, ám Mária megmakacsolta magát. Ő az utolsó pillanatig Fia mellett akart lenni, s ezt János sem szép szóval, sem könyörgéssel meg nem akadályozhatta. Aztán már János sem győzködte tovább: néki magának is alig volt annyi ereje, hogy visszafogja magát: dühében s fájdalmában neki ne ugorjék a Kereszt alatt ácsorgó, s hangosan csevegő őröknek. Csak állt, s a Mester mindinkább elváltozó arcát figyelte: nem akarta nézni, de képtelen volt levenni szemét a szeretett Arcról, mintha magába akarta volna szívni örök időkre az imádott arc minden vonását, s e vonások minden kis rezdülését.

   Akkor már a Mester sem szólott, nem akarta többé elküldeni sem anyját, sem Jánost: már semmit sem akart, mert nem volt ereje akarni egyebet, mint egy korty levegőt. Mellkasa már alig mozdult, s teste meg-megrándult, ahogy az agy vergődött az oxigén veszedelmesen csekély voltától. Aztán néha másodpercekre megmerevedett az egész test, s mi azt hittük: vége…

   A Halál angyalával való viaskodás végső, befejező szakasza mintegy fél órán át tartott: fél végtelen hosszúságúnak érzett órán át, amely hosszabb volt, mint egy nap, mint egy év… tán hosszabb, mint az örökkévalóság…

   Aztán Mesterünk még egy utolsó erőfeszítést téve megfeszítette testét, felnyitotta szemeit, s az Égre pillantott, s erős, könyörgő hangon kiáltotta:

   ~~ Atyám! Miként hagysz engem e percen… Áldj meg, hogy Fiad is áldottá tehessen Téged…

Akik a közelben álltak, hirtelenjében fel sem fogták: mily szókat hallottak, s azoknak, akik távolabb állva kíváncsiskodtak, azt mondták: Talán Illést hívja…

Újabb néhány perc múltán Mesterünk elhaló, gyönge hangon szólott:

   ~~ Szomjúhozom…

   A sokaság most is ott állt: egy fiatalabb fiú ezek közül azonnal előre furakodott, s egy ecetes vízzel teli izsópot emelt fel egy náddal a Mester ajkáig, hogy megitassa. A többiek igyekeztek ellökdösni őt onnan, ezt mondván:

   – Hagyd el, lássuk: eljő-e Illés, hogy megszabadítsa őt?

A fiú nem hallgatott rájuk, mire durván eltaszították a Kereszt alól. Máté fogta fel; rá ne essen Máriára, s aztán már magunk mellett is tartottuk: ne legyen kitéve a tömeg indokolatlan, vad durvaságának, amiért a Szenvedő segítségére sietett.

   Még vagy öt perc: tán annyi sem telt el azután. Mesterünk ismét hangtalanul viaskodott, csak a légcső hörgése jelezte: él még. Akkor aztán teste ismét megfeszült, s hangosan, s már tökéletesen érthetően felkiáltott:

   ~~ Bevégeztetett…!!!

   … és Teste minden izma és ina elgyengült, s feje a mellére horgadt. Szemei már zárva voltak, s ajkai szorosan egymáshoz préselődtek: de a Végső Szó úgy, akként szállt és kavargott még hosszan a Hegy fölött, amiként a szél az Óceánok és Tengerek vizei fölött – szabadon és megállíthatatlanul, megköthetetlenül, s immáron megmásíthatatlanul. A Mester szelleme kiszakadt az agyból, s lelke felemelkedvén magára hagyta a drága testet.

   Az élettelen test úgy, akként függött a Kereszten, mint elhagyott, szélfútta, s egy Fa ágára sodródott, megviselt öltözet…

   Az emberek egy végtelenül hosszú pillanatra döbbenten álltak meg: aztán a történések oly gyorsan követték egymást, hogy felfogni is alig volt érkezésünk azokat. A Föld mintha alapjaiban rendült volna meg: hullámzani kezdett, miként a Tenger, s a hatalmas kősziklák hangos dörrenéssel robbantak ketté. Még épp csak elmúlott három óra, de az Ég hirtelen teljességgel sötét lett, miként téli éjszakákon, s még annál is sötétebb, hisz sem a Hold, sem egy csillag nem árasztott parányi fénysugarat sem. Az emberek, akik épp a városban voltak, most a városból vezető úton rohantak felénk, rémült hangon kiáltva:

   – Leszakadt az Istennek haragja az Izráel fiaira! Ránk borul az Ég, és magába zár a Föld: mind elveszünk…

A hatalmas riadalom oka az volt, hogy a Föld a városban is megmozdult, s erősen rengett, a templom kárpitja pedig meghasadt, s kétfelé vált egészen, s az első sorokban ülők székei halomban hevertek összetörve, mintha egy gigászi kéz morzsolta volna össze valamennyit.

   A sötétség aztán három hosszú óráig borult fölénk: az emberek fáklyákkal jártak, ha jártak egyáltalán, többnyire azonban behúzódtak házaikba. Már aki tehette, mert bizony: a Hegyen lévők közül sokakat tiport el a pánikba esett sokaság. Aztán, hogy a sötétség kezdett engedni, a kíváncsiság csak visszahajtotta az embereket: látni akarták még egyszer a Keresztet, bár erősen rettegtek azok végett, amik történtek. Ezen felül szerették volna látni: milyen állapotban vannak az elítéltek, mert szerették volna, ha a három elítélt teste nem marad tovább a kereszteken, mert hogy péntek este volt, szombat előestéje, amikor is tiltott a halottak eltemetése. S a zsidók nem akarták, hogy a testek szombat-napon a keresztfán maradjanak, annál is inkább, mert az év ama egy szombatja még a többi szombatnál is nagyobb, kiemelt Ünnep volt.

   Minthogy Pilátus már visszatért palotájába, nyelvet szalasztottak hozzá azzal: parancsolja meg katonáinak, hogy eltörjék a felfeszítettek lábszárcsontját, mert hogy az tudvalevőleg meggyorsította a halál beálltát. Pilátus meg is adta az engedélyt, így a két lator lábainak csontját menten eltörték: s akkor azoknál is megkezdődött a haláltusa.

   Az a százados, aki addig mindvégig a Mester mellett állt, neve szerint egy Longinus nevű férfiú – aki még a föld rengése közepette sem távozott el helyéről azok láttán, amik a Mester halála percén történtek – nem engedte eltörni az ő csontjait, de inkább még hogy hitet tett Mellette:

   Immáron tudom, hogy ez Ember tiszta volt a bűntől, amivel vádolták Őt. Bizony, az Istennek Fia volt: mert hisz ki másért tett volna ilyen Jeleket előttünk az Isten?! Nem szabad megtörni hát az Ő csontját, és nem is kell, mert hisz halott immár… – s hogy szavait igazolja, lándzsáját az Áldozat oldalába döfte, majd hogy kihúzta onnan, az Áldozat oldalából vérrel elegy víz ömlött ki.

    Ezek után ismét nyelvet küldtek Pilátushoz, hogy megüzenjék: teljesítették, amit rendelt, s azt is, amit Longinus lándzsaszúrása nyomán tapasztaltak.

   Pilátus erősen elcsodálkozott, amikor jelentették néki: a két lator lábszárcsontját eltörték, de a középső Megfeszítettét nem, mert az akkorra már halott volt. Ezen aztán eltűnődött, majd betudta annak, hogy az Áldozat már megfeszítése előtt hatalmas szenvedéseken ment keresztül: ez okozhatta a halál gyors beálltát. De már a különös Jelet semmiképp sem tudta hová tenni elméje mélyén. De mert hogy az valamiképp összefüggött Prokula álmával, hát erős félelem töltötte el…

   Akkor, azon az órán sokan tértek meg azok közül, akik látták mindazt, amik történtek: bár azoknak okát senki sem tudta volna megmondani.

   – Sokan az akkori csillagvizsgálók közül azt mondták: napfogyatkozást láttak, de aztán elvetették; az nem tart teljes három órán át, és semmikor sem okoz teljes sötétséget; de hogy mivel magyarázhatják a jelenséget, s a többit is mind, elképzelni sem tudták, s nem is tudhatták. Most azonban időszerű, hogy megmagyarázzam, ám mert hogy e magyarázat sem illik e téma és szövegkörnyezetbe, készülő másik kötetünkben térek ki rá, hogy értetté tegyem számotokra… –

   Alighogy mindezek megtörténtek, s alighogy a küldönc eltávozott, ismét belépett az őrség egyik tagja Pilátushoz azzal: Arimateai József kíván szólani véle. Pilátus szívélyesen fogadta őt, örülve, hogy végre nem a zsidó papokkal, s az ő dolgaikkal kell törődnie; s bizony, alaposan meglepődött, amikor József kérését meghallotta. Az ugyanis azt kérte: adja néki ama  Krisztus nevű Ember testét, hogy még azon az órán végtisztességet tehessen azzal, amiként az szokás.

   József kellő becsben állt Pilátus előtt, s nem csak azért, mert hogy a tanács tagjai közé tartozott. De Pilátus szerette az ő tisztaságát és őszinteségét, s azt a bátor határozottságot, amellyel mindenkor kiállt az Igazságért, s nem csak a tanács döntéseivel, de akár vele szemben is megvédte igazát, ha arra volt szükség. József ugyan maga is zsidók lakta városban élt (Arimatea ugyanis zsidó város volt), de igyekezett mindenkor távoltartani magát mindenféle túlkapástól, akár a zsidók, akár a rómaiak, vagy bármely más nemzetűek érdekét szolgálta volna az. Most sem vett részt a tanácsban, s ha a zsidók végett nem vallotta is be nyíltan: maga is Krisztus követői közé tartozott, hisz a Mester tanításai egyeztek a magában megfogalmazott képpel, s ő maga is az Isten Országának és Isten uralmának eljövetelét várta. Pilátus végighallgatta tehát kérését, s rendelkezésére bocsájtotta Krisztus testét: cselekedjék azzal saját belátása szerint. József tehát visszatért, immáron emberei társaságában a Golgotára, s levéve a Mester testét, intézkedett: készítsenek elő egy sziklasírt, s hozzanak fehér gyolcsot, hogy legalább ideiglenesen nyugvóhelyére vitethesse a drága testet, hogy a szombat-nap utáni napon, már megkenve és bebalzsamozva végső nyugovást adhasson néki.

   Amikor a két ember, akit ezzel József megbízott: óvatos kézzel leemelte a Mester testét, s két másik felnyújtott kezébe engedte, azok a Kereszt alól ellépve Mária elé vitték. A Szent Szűz Anya ugyanis mindvégig Egyszülöttje mellett maradt, s amiképpen a föld mozgása, s a sötétség órái alatt; akképpen most is ott volt. Ahogy Gyermeke élettelen testét leemelték a Keresztről, egyszeriben a földre roskadt: ekként mellé fektették a Gyermeket, annak tövissel koronázott fejét ölébe fektetve, s az Áldott Anya úgy simította homlokát, csókolta lezárt szemeit, mintha csak álomba merült volna: eközben azonban szüntelenül hulltak, egyre hulltak könnyei Egyszülöttje arcára. Keze tétován igazgatta, simítgatta az Egyetlen homlokából a drága hajfürtöket, s könnyei közt is valami lágy, csendes altatót dúdolt, talán éppen azt, amellyel először álomba ringatta Gyermekét, nem tudva még, nem is sejtve: Mire fogant méhében, s micsoda keserves sorsra növekedett a Szent Lélektől kapott, Égi Magzat.

   Mi körötte álltunk, s akkor úgy éreztem, megpattan agyam minden egyes kis ere, minden idegszála; nem tudtam, nem akartam, egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy ez mind igaz, hogy mindez lehetséges egyáltalán, hogy mindez valósággal megtörténhetett imádott Mesteremmel! Üvölteni szerettem volna, rá szerettem volna kiáltani Mesteremre, hogy ilyen nincs, ez nem igaz, hogy ez nem a Valóság része, hogy keljen fel, vegye magára köpenyét, s álljon kis csoportunk élére, hogy tovább vezessen bennünket az Úton, amiként eddig is tette…

   Őrjöngeni szerettem volna és tombolni, és zokogni: és egyiket sem tettem, mert nem tehettem, ha csak nem akarom még izzóbbá tenni az Anya szívének fájdalmát. S én nem akartam, meg akartam óvni Őt: legalább Őt, ha már imádott Mesteremet nem óvhattam meg. S most újult erővel tört fel bennem ama percek szégyene, amikor Annás és Kajafás palotájának közös udvarában állva… – megtagadtam ŐT: a Legszentebbet… a Legdrágábbat: az imádott Mestert, az Istennek Fiát…

   Úgy, olyan élesen hasított szívembe, agyamba, lelkembe, s tán minden egyes sejtembe ennek feltörő kínja, hogy távolabb kellett lépjek, mert könnyeim akaratomon kívül buggyantak ki szememből, s kevéssel később heves és csillapíthatatlan zokogás rázta egész testemet.

   Nem tudom, meddig tartott ez az állapot, de egyszer csak mintha Mesterem kezeit éreztem volna vállamon, s mintha hangját: oly sokszor hallott, drága hangját hallottam volna agyam mélyén szólani:

   ~~ Ne sírj, Simon! Nyugodj meg; ami történt, annak meg kellett történnie, s az ellen nem tehettél volna. Majd hamarosan megmagyarázom, mi és miért történt. Addig azonban erősnek kell lenned, s le kell tudnod tenni fájdalmad és szégyened égő kínját, s annak hatalmas súlyát Keresztem tövébe, hogy folytathasd, amit megkezdtél, s amivel ÉN megbíztalak téged…

   Fölemeltem a fejem, tán azzal a balga reménykedéssel: ami történt, nem más, mint valami rémítő, oktalan álom, s most, hogy abból végre megébredek: Mesterem mögöttem áll, és segít, hogy kitisztíthassam elmémből a rémálom utolsó kis morzsalékát is. Ugyan tudatom mélyén homályosan éreztem: nem valósággal, tehát nem fizikai hallással hallottam Mesterem iménti szavait; ám a zaklatott elme, s a fájó öntudat csalfán azt sugallta: hátha mégis…

   Aztán már ráébredtem a valóságra, s hogy elmém mélyén ismét végigpergettem az imént hallott szavakat, igyekeztem is erőt venni a bennem tomboló fájdalmon, s az erős felindultságon, ám ez csak lassan, fokozatosan sikerült. De aztán mégis megnyugodtam, majd hogy arra gondoltam: nem maradhatok távol, mert az Anyának szüksége lehet rám; már egészen összeszedtem magam, s visszatértem Mária mellé, és akkortól ismét Mellette álltam, míg egyéb feladat nem állott elém.

   Amikor Arimateai József emberei visszatértek, s hozták a frissiben vásárolt, temetésre való hófehér gyolcsokat, Nikodémus (a Mester másik titkos követője) is megjelent a maga szolgáival. Azok mintegy száz fontnyi, aloéból és mirhából kevert kenetet hoztak. Akkor gyengéden elemelték a Mester testét Mária karjai közül, majd a közeli kertbe vitték, ahol egy frissiben készített sír volt: a szombat közelsége végett abba tették a Mester testét azzal; amint a szombat-nap véget ér, s már a hét első napja virrad, ismét eljönnek, hogy végleges helyére vigyék, s ott temessék el ŐT. A sziklasír padján a fehér gyolcsra fektették, s a szokásoknak megfelelően megkenték a testet, majd a Mester orcáját külön lepellel lefedve, a test alatti gyolcsot pedig a test köré borították. Ezután a négy szolga a sír szája elé gördítette a követ, amely a sír szájának befedésére szolgált, azzal eltávoztak onnan, s magunk is követtük őket. Akkor azok az asszonyok, akik mindeddig velünk voltak, s figyelték, hol helyezzük el a Mester testét, most elköszöntek, s elindultak, hogy végre a maguk otthonaiba térjenek. Ezek közt volt Magdalai Mária is: amikor a többi asszony mind távozott, ő még velünk maradt egy ideig, hogy szállásunkig kísérjen bennünket – kéznél legyen, ha az Anyának szüksége volna rá. Ismét Márk anyjának házához mentünk most mindannyian, tehát már a Szűz Anyával együtt. Őt el sem engedte maga mellől többé János, amint Mária sem akart eltávozni mellőle, s tán még nem is azért nem, mert hogy önmaga helyett rendelte azt mellé Szent Fia; de gyenge volt benne már a lélek, és gyenge volt a test is, a tudat is: bármit is akarni. Csak lépett, mert vezettük, s mert az agy tudattalan, ösztönös mozdulásra késztette, de tán nem is tudta, nem is látta hol, merre járunk, amint nem tudta azt sem: ki van mellette, ki vezeti szinte kezén fogva, amiként a kicsiny gyermeket szokás. János a házba kísérte, ahol Márk idős anyja már várt bennünket, s hogy odaértünk, mindjárt lefektette Máriát, s még valami erős gyógyfőzettel meg is itatgatta, amelytől az Anya hamarosan mély álomba merült. Akkor aztán mindannyian letelepedtünk a ház elülső szobájában, s miután Mária Magdolna is elköszönt, s Márk anyja is visszahúzódott, hogy az anya mellett maradva őrizze annak álmát, kesergő szívvel bár, de hozzáfogtunk, hogy a Mózes törvényeinek és parancsolatainak megfelelően elmondjuk a péntek esti imádságokat. Ahhoz, hogy a Zsoltárokat elénekeljük, túlontúl fájó volt bennünk a lélek, ezért csak az imádságok szavait próbáltuk elmondani: ám szavaink minduntalan könnyes zokogásba fúltak, így a hálaadó imádságok akként hatottak, mint valami temetési fohász: s talán nem is volt egyéb, hisz egy idő múlva alighanem mind ráébredtünk: már rég nem a hálaadás szövegét, de szíveink kesergő szavait mondjuk, hol egyikünk, hol pedig másikunk küldve fájó sóhaját az Atyának trónusa felé. Aztán anélkül, hogy akartuk volna, egymás után hajtottuk le fejünket az asztalon nyugtatott karjainkra, hogy nyugtalan, rövid álomba merüljünk.

 *  *  *

 

Nyomtatható változat