Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tékozló fiú

2009.10.14

Tandari Éva: Én tenéked mondtam: Kövess Engem!
V. kötet /részlet/

A tékozló fiú

   S most vegyük e két példázathoz a fentebb említett harmadikat is, hogy mindezt már teljességgel is kibontsam. Annál is inkább szükséges, hogy e harmadikat külön is megvizsgáljuk, mert amiként megfigyeltétek, az valamiképp mintha nem volna beilleszthető mindabba, amit mindeddig tanultatok. A történet első része még teljességgel illeszkedik a Szellemi Tanításokhoz, s azon ismeretekhez, amelyeket a Mennyei szintekről, vagy akár csak a ti magasabb szférikus köreiről tudhattok, ám a második fele már semmiképp sem: viszont a példázat mégis egységes: és éppen végettetek az!

   „Monda pedig: Egy embernek vala két fia; és monda az ifjabbik az ő atyjának:
Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztük a vagyont. Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy tobzódva élt.”

– A példázat eme része még az EGY-ségtől eltávolodó Szellem, majd a maga mélységköreibe mindinkább aláereszkedő ÉN-képek, ÉN-felek és azok Én-részeinek útját mutatja meg. Azt a folyamatot, ahogy a Tökéletes Mennyei Szintek mindahány Bölcsességét elvetettétek magatoktól.

   „Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni.”

– A teljes elerőtlenedés, de még nem a mélység világ-képeibe való megérkezés képe tárul fel ez egyetlen versben. Az Én-rész, amely már a legalapvetőbb, tehát a fizikai test megfogalmazásához szükséges Bölcsességi erővel sem bírt, megtapasztalta a “szellemi éhínséget”: de ha igazán képes volt az adott szinten megállni, tényleg csak “kezdett szükséget látni”. E kicsiny rész viszont már azt is mutatja: már látta a szükséget, tehát már képes volt felismerni, milyen nyomorú helyzetbe került. Aki a nyomorban születik, s abban is él, annak mindaddig szinte természetes az az életforma amelyben él, amig nincs tudomása arról: létezik más, könnyebb és jobb, magasabb szintű életforma is, vagyis még nem “látja” azt sem, hogy szükséget szenved, mert nem látja azt, amivel nem bír. Amikor már rálátással bír, feltámad benne az az iránti igény is: s akkor cselekedni kezd…

   „Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni.
És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki.”

– E két vers kétféleképp is magyarázható. Magyarázhatjuk akként is, hogy a szellemi Én-rész, amelyben mindenkor az Isteni Szikra van, méltatlan szintről kell megkezdje a maga visszatérését, azaz egy igen alacsony szintről kell, az anyag-világ legalsó szférikus köréből elinduljon, hogy a legminimálisabb Erő birtokában igyekezzék ismét felépíteni egykor-volt önmagát. Viszont a magyarázat arra is utal: amely Én-rész a mélység szintjeire, tehát már az Ellentét birodalmába is aláereszkedett, a minimális Szellemi táplálékot sem szerezhette meg, mert ott, azon a szinten erre még csak lehetősége sem lett volna. Még annyi sem jutott néki, ami a legtisztátalanabbnak tartott fizikai lénynek: a disznóknak megadatott. Ekként is, de akként is helyénvaló a magyarázat: s ebből is, és abból is csak az Ébredésre való képesség emelheti ki a mélységbe hulltat, az az állapot, amikor már képes magába szállni, vagyis a benső önismeretre tesz szert, s meglátja magában valós kilétét, amiként meglátja jelenlegi állapotját is, s már képessé lesz a kettő közti különbség felismerésére.

   „Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővelkedik kenyérben, én pedig éhen halok meg!
Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!”

– Amiként már mondtam, ahhoz, hogy a Felismerést, és a más, a szebb és a tisztább után való vágyakozást a valós cselekedet váltsa fel, szükséges, hogy az eltévelyedett gyermek tisztán felismerje a helyzetét, s azt is: mi az egyetlen Kiút abból a helyzetből, amelybe magát juttatta. Ez azonban nem ment olyan egyszerűen, amiként nem megy ma sem. A következő vers erősen leegyszerűsítve tárja elétek a hosszas történést:

   „És felkelvén, elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.”

– „És felkelvén, elméne az ő atyjához.” – mondja e vers első, szándékoltan ennyire rövid és tömör mondata, ami már épp tömörségével jelzi: mennyire nem volt ilyen egyszerű a tékozló gyermek útja!
   Bizony, nem volt az, és ma sem az! Az ellentét, aki a mélység felé csábította azt a bizonyos ifjút, gondoskodott, és gondoskodik ma is arról, hogy a kiemelkedés ne legyen ennyire egyszerű. A tékozló, és a mélység aljára, a legnagyobb nyomorúságba süllyedt Szellem, miután már képessé lett magába szállni, s felismerni helyzetét, és képessé lett megfogalmazni az egyedül kivezető Utat is, csak hosszas vándorlás, többszöri megtorpanás, tétovázás, vagy akár a fel-fel bukkanó kicsinyhitűség, avagy a rosszul értelmezett büszkeség közt hányódva, mély benső viaskodások és gyötrelmek közt tehette meg már a legelső lépéseket is. Később, amikor az első lépéseken túljutott, már nem csak e benső harcokkal kellett szembenéznie, de az ellentét mindahány kísértésével is. Ekként a tékozló hol megindult, hol megtorpant, akár vissza is lépett, ha kevésnek érezte magában az Erőt: megállni az ő Atyja előtt, s bevallván az Atya ellen elkövetett vétkét, Annak Irgalmára és Kegyelmére és Szeretetére bízni további sorsát. A Szellem, pontosabban annak követe akként gondolkodott:

   „Hisz miért, és miként bocsájthatna meg nékem az én Atyám, amikor oly hatalmas vétket követtem el Ellene! Nem: az én vétkemre nincs, és nem is lehetne bűnbocsánat! Akkor pedig minek gyötörjem magam fölösleges, hiú reménykedésekkel, elérhetetlen álmok kergetésével?”

   Hogy mindezt ki, és miért sugallta a gyenge szellemi Követ felé, nem kell mondjam. S ha már e gondolatokkal sem tudta Satana megkötni egy bizonyos szinten a nyomorú helyzetét, s az egyedülvaló Kiutat felismerő Én-részt, kelepcét állítva igyekezett azt eltéríteni Útjából. Hol mind nagyobb és nagyobb gyötrelmekkel sújtva, hogy pedig akként, hogy a maga hamis kincseivel igyekezett azt elkápráztatni, annak hiúságára hatva, aki aztán e gondolatot és érzést fogalmazta meg magában:

   „Majd ha mindent megszereztem, amit akartam, elmegyek az én Atyámhoz! Hisz máris jobb helyzetben vagyok, mint voltam! Tehát meg van bennem az erő, hogy kezdeti, kitűzött célomat elérjem: akkor pedig minek alázzam meg magam? Majd ha már ismét bírok mindazzal, amivel Atyámnak házából távoztam, s még annál is többel: majd visszatérek. Akkor már büszkén, emelt fővel léphetek az én Atyám elé, s már Ő sem mondhatja, hogy Utam csak tévedésekre alapoztam, s hogy néki lett igaza. Majd én megmutatom, mire vagyok képes…” – sugallta ismét csak Satana a hitvány, mit sem érő “kincsekkel” elámítottnak, s az, míg kész volt valósnak vélni a Satana által elébe szórt sárrögöket, s összetéveszteni a Valóság Kincseivel, még akként vélte: a maga gondolatait, s a maga Akaratát követi, ha megmarad a maga választotta úton. Nem tudta, mert vaksága még nem engedte tudni: nem a maga, de bizony az ellentét akaratát követi.
   Aztán egy újabb ÚT során, amikoris Satana ismét nem látta értelmét: a fogságában tudott szellemi Követ elé szórni a maga kincseit, a tévelygő ismét ébredezni kezdett. Ha nem élt is teljes nincstelenségben, a már elért szint, és az Atyai Ház közti különbség mégis oly élesen villant belé, hogy nem lehetett képes nem ráébredni: valahol valamikor valamit igen elrontott, nem a maga helyén áll, s ha ismét Otthon akarja érezni magát, lépnie kell.
   És akkor ismét elindul, tesz is egy-két lépést, de tán még csak azért, hogy aztán ismét megtorpanjon: vagy kicsinyhitűsége, vagy túlzott magabízása szavától megkötve. Megáll, meg is fordul, kitérőt tesz, hogy a kerülő Út hamis reménységével igyekezzék elodázni a megalázónak érzett pillanatot, amikor is tényleg oda kell álljon Atyja elé, s le kell boruljon előtte, hogy illő alázattal belássa vétkét, és bocsánatáért esdekeljen. E tétovázás, e benső vívódások és gyötrelmek addig tartanak, míg csak maga elé képzeli Atyját, s az Atyai hajlékot: ám amikor már messziről megpillantja a Házat, amelyben felnövekedett, s az Atyát, aki nevelte, nem tud megállni: már húzzák és vonják az Emlékek, s a Szeretet, amely minden tévelygése ellenére is köti az ő Atyjához, hisz Gyermeke ő Annak. S hogy az Atyja elébe siet… – nem: nem szaporázza meg lépteit, mint vélnétek, de még inkább hogy meglassúdnak léptei, s mire az Atya előtt áll, már nem más, mint egy megfáradt vándor, aki az Atya Ölelésében érzi csak: végre Célhoz ért.

   Ekként vagytok ti is: mindannyian, drága gyerekeim! Ki még csak az Út elején áll, hogy számadást tegyen, ki már az Útra tette az ő lábait, s bizony, olyan is van, hogy még az is megáll, és visszafordul, aki az Út sarkán áll, ahol már egy lépés után megpillanthatná az Atyai Hajlékot.

   De mindannyian meg-megtorpantok olykor, ha csak kisebb időre is, mert az Ellentét álnok szavai, és vad, durva kelepcéi megakasztanak benneteket az Úton: s akkor kell leginkább az Atyai Hajlékra gondolni, és akkor kell, hogy egymás kezét fogva: segítsétek továbblépni azt, aki megtorpant, mielőtt még megérlelődne benne a szándék, s a szándék nyomán az Akarat: ismét eltérni az egyedül Haza vezető Úttól, hogy újabb kerülővel térjen vissza – ugyanarra a pontra, ahol most megállt, hogy még több szenvedés után tegye meg azt a lépést, amelyre, ha a Szeretet szavát követve kezét fogtátok volna, a további szenvedéseket elkerülve rászánhatta volna magát, legyőzve a benne ébredt kicsinyhitűséget, s a sehová sem vezető, szükségtelen és oktalan büszkeséget, vagy már akár gőgöt. Megtehette volna, hogy tovább haladjon az Úton, tudva: csak alázatában emeltetik igazán magasra. Arra a pontra, amelyet elhagyott, s még magasabbra is az ő alázatáért, mint amely szintről indult, s akár még ama szintnél is egy bizonyos értelemben, mint amely szinten azon Testvérei állnak, akik soha sem indultak el, s ekként nem is bírhatnak mindazzal a megtapasztalással, amelyet ő az Út révén a magáénak tudhat.

   S mielőtt még az a hamis Gondolat fogalmazódhatna meg elméitekben: “hisz akkor azok jártak jobban, akik kiléptek az EGY-ségből…”: hozzá kell tennem valamit e fentebbiekhez, amit már szintén elmondtam, ha nem is most, de még korábbi médiumaim segítségével. S nem is egy, de mindjárt két dolgot is. Az egyik az, hogy nem mindannyian azért, és akként léptek ki az Úton lévők közül az EGY-ségből, amiként, és amiért tették ezt Testvéreik, de bizony voltak, s még ma is vannak olyanok, akik a mélység felé vezető út teljes hosszát vállalták végigjárni, s éppenhogy a mellőlük eltávozó Testvérek segítése érdekében.

   Hogy kik ezek, és hogyan, miként esett a Vállalás, annál is inkább nem lehettek rálátással, mert akik ekként léptek ki az EGY-ségből is, a kezdeti lépéstől eltekintve mindahány lépést akként tették meg, amiként bármely más Testvérük, aki a maga benső, más irányú késztetését követve indult Útjára.
   Ha a ti házaitokból eltávozik, majd visszatér valaki, a maga tapasztalatainak átadásával a házat, s annak minden lakóját is gazdagítja. A másik ekként az, hogy épp ezek a Testvérek lesznek azok, akik az egyes szintek úgyszólván mindahány megtapasztalását meg kell szerezzék a Mennyei Tudattár számára. Azokat a megtapasztalásokat, amelyeket a többi Úton járó is meg kell szerezzen, s azokat is, amelyeket sokan épp csak érintenek: már csak a szellemi Én-rész Álom-útjain ismerve meg azokat, amelyek elégségesek az Én-rész és annak felsőbbrendű ÉN-je számára a továbblépéshez, de mert nem teljességgel részei mégsem az ÉN Valóságának, nem elégségesek ahhoz, hogy a Mennyei Tudattárba, tehát az Akasa-lemezek ama bizonyos alsóbb szintű “könyvtárába” bekerüljenek mint kiteljesített kötetek. S mint mondtam, magatok sem, de még az Oktatószellemek sem tudhatják: kik azok a juhocskák, akik ekként távolodtak el a Nyájtól, amiként nem tudhatja azt senki más, csak AZ, Akié A Nyáj, s az, akire a Nyáj bízatott…

   „Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.”

– Még távol vagytok: de az Atya már elétek futott, mert Igaz szánalom él Őbenne teirántatok: elcsigázott, megfáradt, bűneiktől kimerült Szellemgyermekek iránt. Elétek futott az Anya, s a FIÚ ISTEN személyében, s nem csak hogy Szívére ölelt mindannyiótokat, s nem csak hogy csókjaival borít el benneteket: de a FIÚ mindahány vércseppjével írta fel Neveitek mellé a Tisztaság jegyét, Magában már akkor megtisztítva benneteket az Ellene esett bűntől, amikor igazából még meg sem tisztultatok, és az Áldott Anya könnycseppjeivel ékített ruhát készítette elő számotokra, hogy abba öltöztessen fel benneteket, magában már akkor reátok adva az ékesnél is ékesebb Szellemi köntösöket, amikor még a sötét és sűrű anyagból készült test-ruhára is épp csak éretté és méltóvá lettetek.

   S hogy ez valósággal is ekként van, azt Életetek, Útjaitok megszámlálhatatlan Kegyelmi Ajándékában érzitek, még akkor is, ha olykor magát az Ajándékot sem vagytok képesek annak érezni, ami az a maga tényleges valóságában. Legalábbis, míg az Úton vagytok, nem akként érzitek, mert nem értitek az egyes történések okát, célját és rendeltetését az Út történései között. De amikor az Út véget ér, s már “tükör nélkül” láttok, minden egyes történés a maga helyére kerül: s csak akkor döbbentek meg igazán, amikor az Út során kellemesnek megélt történéseket mint ártó, és visszahúzó eseményeket, amelyeket pedig ellenetekre történő eseményként éltetek meg, mint az Út sikerét biztosító Kegyelmi Ajándékot látjátok az Út eseményei közt.

   Isten nem azt a földi, vagy bármely más Bolygón Úton lévő testi éneteket öleli magához, s nem azt halmozza el a maga Kegyelmi ajándékaival: de az elhagyott Házhoz közeledő Szellemi képviselőt, aki a Valóság értelmében vagytok, még akkor is, ha valós Szellem-lényegeteknek még az is csak halovány árnyéka, csak Gondolati kivetülésének egy kicsinyke eleme. S Isten már abban Benneteket: tényleges Szellem-mivoltotokat tekinti, és már azt segíti: minél könnyebben tegyétek meg azon lépéseket, amelyek az Ősi Atyai Hajlékig vezetnek, hogy végre ténylegesen is lemossa rólatok az Út legelső, s ekként legutolsó tisztátalanságát, s már reátok adhassa a számotokra: Szellemi Valótok számára elkészített cifra köntöst, amiként azt az idézet további részében is olvashatjátok:

   „És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!
Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira!
És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk.
Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vigadni.”

– A visszatérő fiú ki kellett, s ki is kell mindenkor mondja, szavakká kell formálja érzéseit, gondolatait, és ki kell mondja kívánságát: tehát a Szellem konkrét, egy fokkal magasabb rendű energiaszintre, a Logosz, a szó szintjére kell emelje azt, ami mint Gondolati, Érzelmi és akarati energia: megfogalmazódott benne, ahhoz, hogy az Atya elfogadja azt, mint a korábban, tehát még a lefelé vezető Út kezdetén megfogalmazódott, az eltávozást adó Szellemi energiákat felülíró, azokat közömbösítő energiát. Ezzel tagadja meg az ÉN az utolsó negatív energiaszemcsét is, hogy a már kimondott SZÓ egy fokkal magasabb rezgése ismét a Szellembe, s ekként az EGY-ségbe emelje, vagyis lehetővé tegye, hogy az eltévelyedett Szellem visszatérjen az Atyai hajlékba.

   Amikor visszatér, amiként látjátok, s amiként az imént is mondtam, nyoma sincs benne az elinduláskor magáénak tudott büszkeségnek és dacnak. Az az alázat ébred fel benne, amely minden Krisztus-gyermekben megfogalmazódik, s amely a Felfelé vezető ÚT során mind mélyebbé, s mind kiteljesedettebbé lesz. Nem alázatoskodás: valódi, gyermeki alázat, igaz reáhagyatkozás él benne, amelyre az Atya öröktől élő Szeretete a felelet mindenkor.

   És itt értünk el tulajdonképpen ahhoz a részhez, amelyről azt mondtam: nem teljességgel az adott Példázathoz illeszthető, ha ahhoz tartozik is.
Figyeljük az idézetet, mielőtt azt kibontanám néktek:

   „Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és táncot.
És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az?
Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza.
Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annak okáért kimenvén, kérlelé őt.
Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecske fiat, hogy az én barátaimmal vigadjak.
Mikor pedig ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot.
Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.”

– „Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni.” – olvashatjátok, és bizony, helyesen következtettek, ha akként gondoljátok: ez a rész már nem a Mennyei szintet, s még csak nem is a ti hét szférátok magasabb szintjeinek valamelyikét: de bizony, csak a fizikai szintet, éspedig a ti magatok szintjét, az ott élők tényleges milyenségét, s az emberi reakciót mutatta meg az Úr. Akik a Mennyei Szférákban maradtak, s azok, akik már Visszatértek, nem ismerik a haragot, ekként a látott kép sem őket mutatja meg.

   S mielőtt teljességgel kibontjuk a kérdést, néhány dologra hadd hívjam fel a figyelmeteket.
Az egyik az, hogy amiként látjátok: az idősebb fiú sem az Atya hajlékában van. Ha nem is akként, és nem is ugyanazon okból, mint a háztól a maga benső késztetését követve eltávozott testvér, de ő is eltávolodott egy bizonyos mértékig az Atya hajlékától. Az Atya szolgálatában bár, de egy olyan ponton volt, amely a ti földi fogalmaitok szerint a tágas és szabad mezőkhöz hasonlítható, ha az ott végzett Feladat maga épp úgy bizonyos keretek közé zárható is, amiként az a ti mezőiteken elétek álló feladatok esetében is van.
   A másik, amire még fel kell hívjam a figyelmeteket: a tékozló fiú előbb ért haza a maga vándorútjáról, mint az idősebb fiú, akit az Atya maga küldött ki a mezőre!

   Ha megfigyeltétek, még mindig bontható a történés, és ekként két, egymástól jól megkülönböztethető jelenség tárul elétek. Az egyik, amiként magyarázatom elején mondtam, még kifejezetten és konkrétan a ti szintetekre, sőt: a ti Emberiségetekre vonatkozik, amely maga is két részre osztható: hívő, és hit nélkül élő emberek csoportjára, s most függetlenül attól: ki mely vallási irányt követi, vagy ki milyen okból veti el magától mindahányat, megtagadva még isten létét is akár.

   Aki valamely egyház, vagy felekezet (gyülekezet) tagjának vallja és érzi magát, gyakorta esik abba a hibába, hogy maga akarja meghatározni: milyen sorsot érdemel az a Testvére, aki egyetlen felekezetnek sem tagja. S itt még csak nem is arról van szó, hogy az illető Testvért azért utasítja maga mögé, mert más felekezethez tartozik, de ténylegesen is arról, hogy az egyetlen vallási irányt sem fogad el, s akár még isten létét is tagadja. Az adott út során. S e kicsiny tőmondattal már el is árultam, mire kívánok kitérni.
   Ugyanis nem egy olyan Útra vállalkozható Testvéretek van ma is, akik akként kell elvégezzék a magukra vállalt Feladatot, hogy az Én-részük még csak meg sem kísérli Isten felé fordítani a Tudat figyelmét, sőt! Akár az egyes vallási irányzatok visszásságaira tereli annak figyelmét, hogy ekként tartsa távol mindentől, ami Szellemi, ami okkult, hogy a Tudat a maga erejére, s a maga igaz Emberségére hagyatkozva végezze el ugyanazt, vagy akár nagyobb Feladatot, amelyet mások Isten nevében végeznek. S ezzel is arra akar ránevelni sokakat az Úr, hogy ne az Istentől való félelem: de a valós Emberség vezesse cselekedeteiteket.

   Sokan ugyanis nem benső késztetésből, nem a maguk valós Emberi, Lelki és Szellemi Természetének egybehangzó követelését követve végzik azt a feladatot, amelyet szükségesnek éreznek: de tényleg csak az Istentől, az Úr “haragjától” való félelem által motiváltan. Vagy akként törekednek valamely jó cselekedetre, hogy abban reménykednek: jutalmul egy magasabb szintre emelkedhetnek, ha szorgalmasan és kitartóan végzik, amit helyesnek tartanak.

   Ez sem, és az sem érhet előbb az Atya Hajlékába, mint a tékozló Testvér, aki végül képessé vált a Valós Gyermeki Alázatra, hisz ha a cselekedetet a félelem, vagy az érdek motiválja, annak értéke elvész, semmivé lesz, legalábbis Szellemi értelemben.
   Amiként mondtam, Isten nem azt akarja, hogy a bűn útjára tért rettegje, s a Tőle való félelem végett kerülje a rosszat, s cselekedje a jót! Isten azt akarja, hogy a jó önmagáért ébredjen fel az Emberi Természetben, mert az Emberi Tudat benső Természete, és a Szellemi Természet csak ekként válik harmonikus EGY-séggé, amely EGY-ség az Ősi EGY-ség tükörképe, ha még annak csak legalsóbb szintű tükörképe is.

   Az EGY-ségből eltávozott Szellem az EGYETLEN IGAZSÁGOT törte magának kicsinynél is kisebb szilánkokra, majd amiként Nostradamus tette az ő jóslataival: még össze is keverte, s feldobta a kicsiny Igazságszilánkokat, amely kis szilánkokat „felkapott és szerte fújt” a szél, hogy csak nyomai maradjanak mindahány szférikus szinten, s azok mindahány dimenziójában.

   Az Ébredő, s már a Visszavezető Útra lépő Szellem éppenhogy ezeket a kicsiny IGAZSÁG-szilánkokat igyekszik megkeresni, és meg is találni, s amely részt már fellelhet, s a magáénak tudhat, számára mindaddig a teljesség érzetét adja, amíg rálátással nem bír arra: az általa „teljesnek és tökéletesnek” vélt „igazságnál” létezik még hatalmasabb, még magasabbrendű IGAZSÁG is: s akkor már azt igyekszik elérni és a magáénak tudhatni, s ez mindaddig ekként tart, míg végül arra is képessé nem lesz ráébredni: az ISTEN IGAZSÁGÁNÁL hatalmasabb nincs, de azzal az IGAZSÁGGAL ő maga nem bírhat! Azt csak elfogadni tudhatja, akként, olyan mértékben, amilyen mértékben annak képes alárendelni magát!

   Az Úton járó Emberszellem tehát már meg kell tudja adni a Tudatnak a késztetést a helyes cselekedetekre, anélkül, hogy az félelemből, vagy célravezetőnek hitt érdekből cselekedne. Mert amiként Isten nem az Iránta érzett félelem adta cselekedetet akarja, és „írja a Szellem javára”, akként nem fogadja el azon cselekedeteket sem, amelyeket csak mint számba vehető, tehát mint számítottan jó cselekedeteket visz végbe valaki, hisz a felé vezető ÚT során, a ti szinteteken még nem „megistenülni” kell tudjatok: de már Igaz EMBERRÉ kell, hogy neveljétek magatokat.
   S ez azt jelenti: az ÚR ténylegesen is csak a spontán, ösztönösen, a valós Emberi természetetekből fakadó cselekedeteket fogja a „javatokra írni”, míg a félelem, vagy a számítás diktálta cselekedetek ereje elbomlik magának a félelemnek és/vagy a számításnak energiájában, egyik közömbösíti a másikát és viszont, hisz a félelem is, de a számítás is negatív Tudati - Lelki és Szellemi energiák, amelyeket épphogy elégséges felülírni a cselekedetek energiája.
   Aki tehát nem önmagából kiindulva ÉLI az Istennek Parancsolatait, de önmaga valós természetének elfedésével, attól még megtartotta önnön valós természetét is, s még hamissá is lett: önmaga, a világ, és Isten előtt egyaránt, s akkor az, és annak minden cselekedete is a maga hamisságának mértékével méretik meg.

   Amint mondtam, a példázatbéli történésnek két, egymástól jól megkülönböztethető oldala is van. Legalábbis: a számtalan aspektusból kettőt kell kiragadjak, amely a ti korotok, s a várt/várható történések szempontjából fontossá és lényegessé lehet. Ehhez azonban vissza kell térjek a fentebb elmondottakhoz, ahhoz a közlésemhez, amelyben arról szóltam: nem minden, az EGY-ségből eltávozott Testvér lépett ki a Mennyei Szintekről egyazon okkal. Vegyük ismét az iménti idézetet, és bontsuk meg ismét, de most alaposabban ízeire szedve az adott szövegrészt:

   „Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és táncot.”

– Amiként az imént mondtam, a nagyobbik fiú is eltávozott a háztól, s csak akkor tért vissza, amikor a kisebbik már visszatért, sőt: akkor, amikor már annak visszatértét ünnepelte az ő Atyjuk.

   Az Elsődök közül, s még a másodteremtettségű Szellem-csoportok, vagy Szellem-családok tagjai közül is volt, s nem is egy, aki a mellette lévő Testvérek iránti Szeretettől vezéreltetve: maga kérte, hogy azokkal tarthasson, hogy amennyire lehetséges, oltalmazni és segíteni igyekezzék őket. Ezen Szellemek közül volt, akiben ténylegesen is meg volt az Erő ahhoz, hogy segítségére legyen az ismeretlen Útra indult Testvéreknek, de volt, akiben csak a vágyakozás élt: az Erő még nem állt rendelkezésére. Aki már ténylegesen is bírt a szükséges Erővel, azt elengedte, vagy mondhatnám akként is: megbízta az ő Atyja, hogy segítségére legyen Testvéreinek. Aki viszont még gyenge lett volna betölteni a benne élő vágyakozást, nem engedte el az Atya, s ha azok mégis, tehát az Atya tiltó szava ellenére is útra keltek, hasonlatossá lettek azokhoz, akiket oltalmazni kívántak, mert a bennük élő szellemi gőg, s a Bölcsesség hiánya tette őket hasonlatossá amazokhoz.

   Akik ekként, tehát a Valós Erő birtokában, az Atya engedélyével, az Atya által adott megbízást teljesítve indultak útnak, csakúgy el kellett érjenek a legalsó Mennyei szintre, és csak úgy le kellett fedődjék Szellemi Valójuk, hogy már ők is csak az önmagukról megfogalmazott ÉN-képet küldjék tovább. Ezen ÉN-képek azonban nem tértek be a bűnös és tisztátalan „városokba”: a nyílt, s ekként nagyságrendekkel tisztább „mezőkön” maradtak, s ott maradnak mindaddig, míg a „tékozló Testvér” vissza nem tér.

   S ez, mostmár a mi nyelvünkre lefordítva annyit jelent: Azon Szellem-gyermekek ÉN-je, akik a saját kérésükre kapott Atyai Megbízást teljesítik, vagy megálltak a ti szférikus köreitek legmagasabb szintjén, vagy, megbontva bár Duális EGY-ségüket, nem ereszkedtek a ti negyedik szférátok rezgésköre alatti szintre. S nem is ereszkedhettek volna, hisz ezen Testvérek ÉN-képében, s ekként az ÉN-felekben is ottmaradt a Megbízatás külön energiája, amely egy bizonyos fokú védelmet adott számukra. Az ÉN-fél tehát a negyedik szférikus körben megállt, s még akkor sem ereszkedett, vagy inkább hullott mélyebb szintre, ha az általa megfogalmazott Én-rész egészen a legalsó szférikus körig, s még annak is a legalsó szintjéig követte Testvéreit. A tényleges, tehát a már Satana birodalmához tartozó mélységbe viszont ezen Testvérek Én-részei sem ereszkedtek alá: mert az Én-részt is oltalmazta az ÉN-félből magával vitt többletenergia.

   Milyen hasonlattal is tegyem értetté számotokra e jelenséget? Talán a ti mélységállapotnak megélt társadalmi rétegetek tagjai közé merészkedő, tehát az egyes bűnszövetkezetek soraiba ékelődő nyomozóhoz hasonlíthatnám ezeket a Testvéreket, ha nagyon földi, s mindannyiótok számára érthető példát akarnék találni. Ezek a személyek is, ha beépülnek egy-egy ilyen bűnben járó csoportba, ki kell vegyék a részüket néhány kisebb cselekedetben, de mindenkor akként, hogy a hivatásuk révén kapott megbízás egyben oltalom is számukra, mindaddig, míg maguk is ténylegesen át nem állnak abba a csoportba, amelyben Feladatot kellene teljesítsenek. Tehát követik amazokat, akár még valamilyen feladatot is vállalnak egy-egy akció során, de Tudatukban mindenkor nyomozók maradnak, akik tudják: miért kell részt vállalniuk az általuk elvetett cselekedetekben. Tudják, hogy ők nem tartoznak ténylegesen is a bűnözők közé, de hogy azokat megállíthassák, mielőtt igazán komoly, nagyszabású bűncselekményt követhetnének el, mint a Rend őrei, akik a bűn ellen akarnak tenni, kell, hogy az ellenoldal sorai közé ékelődve, belülről igyekezzenek cselekedni. Ezt azonban a “tégla” is oly mélyre kell temesse magában, hogy még véletlen, még álmában se szólja el magát.

   Ekként kell titkon legyen „küldetés” a Szellem legkisebb követe: az Én-rész előtt is, de még annak felsőbbrendű ÉN-je előtt is, hogy ne tudjon arról más, mint Az, Aki a megbízást adta, az, akin keresztül a Megbízó az engedélyt leközvetítette a Feladatért folyamodó Szellem felé, és természetesen maga a Szellem, aki viszont, lévén hogy maga is, miként a többi, az EGY-ségből kilépni készülő Szellem-testvér, lefedett állapotban van, nem közvetíthet az ÉN, vagy az ÉN-fél felé semmi ezirányú információt, amiként más információval, vagy bárha a legcsekélyebb többletenergiával sem segítheti a maga „követeit”.
   Így az ÉN, annak ÉN-felei, s azok Én-részei számára csakis magának a Megbízásnak, tehát az Atyától vett engedélynek Ereje a biztosíték. Ha azonban az ÉN, vagy az ÉN-fél, esetleg azoknak Én-részei ténylegesen is beigazodnak a mélység felé tartók sorába, csakúgy elvesztik az addig biztonságot adó energiatöbbletet, ahogy a bűnözővé váló nyomozót sem oltalmazza többé a kapott megbízatás, sem az elrejtett igazolvány, de még hogy súlyosabbá teszi annak bűnét, mert a Feladat ellenében, hivatását megszegve és elvetve követte el, maga is a Törvény ellen, s már nem a Törvényért cselekedve. S éppen ez az, ami minden más Útnál veszélyesebbé teszi az ekként Feladatra vállalkozók Útját!
   Aki ekként vállalt Utat, s ekként indult el, és akár a Tudati, akár a spirituális gőg felbukkanása révén és végett elbukta Vállalását, mindenkor mélyebbre bukott, mint a maguk késztetését követve indult Testvéreik, mert ők a maguk erején túl a Feladat elvégzéséhez magukhoz vonzott többletenergiát is elvetették maguktól,
azt az Erőt, amelynek révén még akkor is az Atyával vannak, ha azon a bizonyos „mezőn” vállalták, hogy szolgálatára lesznek Testvéreiknek, s ekként az Atyának is, hisz az Atya szolgálata egyben azt is jelenti, hogy mindazt, aki, és ami az Atyához tartozik, szolgálja, aki arra vállalkozott. Ha egy béres a kertet vállalja gondozni: a kertet művelve szolgálja megbízóját, akitől a méltán járó bért kapja, amelyben azzal megalkudott. Nem többet, s nem is kevesebbet, tehát kevesebbet nem fog elfogadni, többet viszont maga sem kérhet vagy követelhet azért, mert az általa vállalt feladatot híven, s a legjobb tudása szerint elvégezte.

   Ennél érthetőbben nem tudom a képet elétek festeni: de azt hiszem, a ti korotok embere e formában mindenképp megérti: mire akarok utalni, s azt is, milyen felelőséget, s milyen veszélyeket vállalt fel az, aki ilyenformán ereszkedett alá a fizikai világokba.

   S hogy mennyire nem lehet tudomása az ekként útnak indult Testvérnek arról: milyen Megbízást kért, s kapott az Atyától, a következő két vers mutatja meg igazán:

   „És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az?
Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza.”

– Tehát még csak nem is az Atyától: egy egyszerű bérestől kérdi a vigalom okát, ami azt jelenti: még az a semmi kis béres is inkább tudja, mint ő maga, aki pedig az Atya legbelső köreihez tartozik, vagyis tudója kellene legyen, ha az Atya valami vigalomra készül.

   Ezt a verset ismét egy nagyon is földi megfogalmazásban írott, s csak a földi elme gondolatmenetéhez igazodó formában megfogalmazott rész követi. Annál is inkább igaz, hogy a ti földi Tudatotok szerint magyarázott az Úr, belőletek, a ti kicsiny, földi, s ekként földhözragadt gondolkodásotokból merítve a példázathoz, mert hisz az ekként Feladatot kapott Szellem, amikor maga is visszatér ama „mezőről”, mint mondtam, semmiképp sem fog „haragudni”. De amiként azok, akik mindvégig az EGY-ségben maradtak, örvendezni fog, s még inkább is, mint az EGY-ségben maradottak, hisz a Testvér visszatérése részben az ő Küldetésének sikeres voltát is jelzi.
   De mert a földi ember tudata bizony: lázadna egy hasonló történés során, a következő Tanítást csak a tudat tényleges gondolatát megfogalmazva tehette értetté az ÚR:

   „Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annak okáért kimenvén, kérlelé őt.
Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecske fiat, hogy az én barátaimmal vigadjak.
Mikor pedig ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot.

Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd!

S itt ismét, már az ember tudati képeit követve fejezi be a Tanítást az Úr:

   „Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.”

– Amely Szellem nem a benne élő, hibás késztetést, csak a Testvér iránti Szeretet-adta szánalom szavát követve indult Útnak, abban az EGY-ségben töltött utolsó pillanatig, tehát lefedődéséig csak e Szeretet élt. S erre utalt az Úr, amikor azt mondja:

„Fiam, te mindenkor én velem vagy…”

– A „vagy” szócska mindenkor az állapotszerűséget jelzi. Nem akként fogalmaz az Úr: velem voltál, vagy leszel, de akként: velem vagy, s ez egy kezdettelen és folyamatos állapotot jelöl, míg a „voltál” ez esetben egy megszakított, s a „leszel” az ismét folyamatossá lett történést jelöli.

   „Mindenkor én velem vagy”: ez a négy szó, s ennek folytatása: „és mindenem a tiéd!” – egyben az Atyától kapott Erőre is utal. Mindenkor velem vagy, vagyis velem maradtál, ha el kellett is távolodj Tőlem, így mindaz az Erő, amellyel LÉT-be emelésed óta, s annak okán a tiéd: a tiéd is volt, tiéd is maradt mindenkor, mert hisz bárhol vagy is: a mezőn járva is velem vagy. Velem élsz, mert Én élek benned, s nem te magad élsz önmagadban, már önmagad erejét és „kincseit”, de mindenkor az Én Erőmet s az Én Kincseimet bírhatva.
   Így az, amivel bírsz kezdettől, ma is a tiéd, ahogy mindenkor, mert nem elvetetted magadtól: letetted, éspedig a Szeretet Oltárára, mint áldozati ajándékot a te Testvéreidért, hogy cserébe az ÉN Erőmmel töltekezz, amely nélkül nem vehetted volna magadra a feladatot: hogy oltalmára leszel azoknak, akik mindent, amit nékik adtam, elvetettek maguktól, s akiket egy percen ismét az Út felé kell vezess, amely az Atyai hajlék felé visz.

   Amely Szellem ekként indult el, ténylegesen is az Atya iránti Szeretetet, és a Testvér iránti Szeretetet őrizte meg magában. Ezen Erők viszont nem tették volna alkalmassá őket arra, hogy a mélységszintek bárha legmagasabbikára is aláereszkedjenek. Ahhoz, hogy ténylegesen is bevégezhessék, amire vállalkoztak, a bennük lévő Tiszta Akarati, Bölcsességi és Szeretetenergiák mellé magukhoz kellett vonzzák az oltalmazni kívánt Testvérek Akarati energiáinak egy részét: s ennek bevonzása után és révén fogalmazhatták meg ÉN-képeiket, amely ekként már bírt a lefelé vezető út megtételéhez szükséges negatív Akarati energiával is, viszont bírt mindenkor azzal az Erővel, amely a Feladat, tehát a vállalás ereje volt, s maradt is benne: de már akként, hogy az Erő mibenléte, sőt: még annak megléte is a Szellemben maradt, mint ismereti elem, s az ÉN már nem emlékezhetett rá: miként indult el Testvérei nyomában.

   (És éppen ez az, amit oly erős tévedéssel közölt a maga földi médiumának az az asztrális szinten, már Útja végén megrekedt Testvér, aki akként adta le a maga „közleményét” (amelyet olvasván, mások is beleszőttek hasonlóképp vett mondandójukba, még több Testvért tévesztve meg ekként!), hogy mindahány Kozmikus Világképben más és más „messiás” jelent meg! Hogy ez az álinformáció mennyire eltér a Valóságtól, tán mondanom sem kell…)

   Amint mondtam, az ÉN már magához kellett vonja a mélység vonzását, vagyis Satana álságos szavát követő Testvér Akarati energiájának egy részét, ám erről magának a megfogalmazódott ÉN-nek nem lehetett tudati képe. Ha nem ekként tesz a Szellem, nem lehet képes ÉN-képével beilleszkedni a Testvéreit rabságba záró gömbbe. De mert ez ekként van, a magához vont, bárha idegen negatív energia, tehát az a bizonyos Maya fátyol őt magát is elfedte, leárnyékolta. S e fátyol lehetővé tette, hogy rejtve maradjon nem csak önmaga, és nem csak Testvérei elől, de Satana előtt is, hogy tényleges Feladatáról akkortól ne tudhasson más, mint Az, aki akként szól hozzá, amikor majd maga is Visszatér:

„Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd!”

   Ez viszont ismét magyarázatra szorul. Aki az „idősebb fiú” szerepét vette magára, lényegében önként vállalt feladatot: s ha azt híven elvégezte, nem számíthat arra, hogy az Atya megjutalmazza csak azért, amit mint Szent Kötelességet: ő maga kért és vállalt!
Hogy is mondja az idézet 29. verse:

   „Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecske fiat, hogy az én barátaimmal vigadjak.”

   Aki Vállalja, hogy valamely Feladatot elvégez, nem tarthat számot még külön jutalomra is azért, mert híven elvégzi azt, amit vállalt. Aki viszont önnön akarata megtagadásával, annak hibás voltának felismerésével cselekszi meg az Atya akaratát, lényegében önmagát győzi le, és a maga bűnbánatát teszi le az Atya Szeretetének Oltárára, ugyanarra, amelyre a Feladatot vállalt Testvér tette a maga felajánlását. Ez egy Feladatot tesz az oltárra, azt ajánlja fel: amaz viszont önmagát, teljes Valóját bízza az Atyára: „és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!”

   S ezzel azt mondja: Ítélj meg engem Atyám az én érdemem szerint, és legyen énvélem a TE Akaratod szerint…
   Hogy is fejezi be e Tanítássort az Áldott Mester? Nagyon is akként, hogy minderre, amit fentebb elmondtam, magyarázatot, s egyben visszaigazolást is ad:

   „Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre.”

S hogy minderre miért adott lehetőséget Istenünk?
Nos, a Máté evangélium egy verse igen pontosan megfelel tenéktek:

   „Ekképpen a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül.”
(Mát. 18.14)

De azért tegyétek fel magatoknak a kérdést, hogy önmagatokban is megleljétek annak válaszát:

   Vajon volna, avagy lehetne-e olyan Testvér a ti hét szférátok bármelyikén, akinek nincs szüksége megtérésre: hacsak nem akként, amiként az imént elétek tártam…?

* * *

LETÖLTÉS