Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Advent 1.

2009.12.20
Tandari Éva: És mondá a Mester...
I. kötet /részlet/

   A folyó vize meglehetősen hideg volt, de nem éreztem. Nem, mert a megfeszített munka elterelte róla a figyelmem. Ugyan nem sok halat fogtunk, de épp eleget ahhoz, hogy a háló súlyossá legyen, ami súlyos volt anélkül is, ha magába szívta a vizet. Most azonban félig volt hallal: súlya ekképpen megnövekedett. Andrással, testvéremmel együtt igyekeztünk azt kiemelni, majd hogy ezzel megvoltunk, a halászzsákmányt apánk házába vittük. Ezután ismét kimentünk a tengerre, hogy újból megmerítsük hálónkat, bízva: tán ismét segít bennünket az Isten Kegyelme.
   A part felé haladva pillantásom egy magas, szikár, kellemes arcvonású emberre esett, aki nagy figyelemmel szemlélte a vizet, láthatóan gondolataiba merülten. Arca valamiért ismerősnek tetszett, bár tudtam: előtte nem találkozhattunk, annál is inkább nem, mert a férfiú öltözéke szerint idegen volt, más környék szülötte, s én nem hagytam el a magam szülőföldjét két napi járóföldnél messzebb. Mindez egy pillanat alatt futott végig elmémen, aztán gondolataim visszatértek a magam feladatához. András valamivel előttem lépdelt, s előbb ért a csónak mellé. Már a csónakban állt, amikor utolértem, hát magam betaszítottam a csónakot a hullámok közé, majd beszálltam András mellé. Öcsém már a hálót is kézbe vette, s szemével igyekezett vallatni a vizet: hol volna a leginkább érdemes bevetni a hálót.

   Ekkor hirtelen egy hangot hallottam, szinte egészen a közelemben. Én legalábbis úgy érzékeltem, mintha az, aki szólott: közvetlen mellettünk állna a csónakban. Ez persze lehetetlen volt, tudtam magam is, hisz ketten voltunk csak Andrással, s aki szólott, maga a parton állt. Arra fordítottam a fejem, hogy lássam annak arcát, aki szólított: az ismeretlen emberre esett pillantásom, s arca, termete mindjárt fogva is tartott. De nem csak tekintetemet tartotta fogva, hanem egész tudatomat, mintha azon keresztül akarna szólani vélem. És szólott is: láttam, hogy ajkai mozognak, s bár már meglehetősen eltávolodtunk a parttól, szavait is értettem. Igaz: azt nem értettem, miként érthetem meg ekkora távolságból, s hozzá ilyen tisztán és pontosan minden egyes szavát, de ezzel akkor nem is foglalkoztam. Csak a szavak értelme kötött le. Azt mondta: Kár tenéktek nap mint nap a halak halászatával töltenetek az időtöket. Jertek énvelem, s én emberek halászaivá teszlek benneteket...

   Először ugyan nem értettem: miként leszünk mi ember-halászokká, de mert hogy az ismeretlen hangjából valami végtelen és megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan Erő áradt, gondolkodás nélkül az evező után nyúltam, hogy visszakormányozzam a csónakot a partra. Hirtelen még arról is megfeledkeztem: nem vagyok egyedül, s öcsém véleményét is meg kellene hallgatnom. Aztán öcsém mozdulata eszembe idézte ezt, ám hogy a mozdulat szakasztott azt a szándékot tükrözte, mint amely az én kezem mozdulását is vezette, már percig sem tétováztam. Amint öcsém, úgy magam is evezni kezdtem, s a csónak csakhamar a part mellett állt. Miután kiszálltunk, s kikötöttük a csónakot, gondolkodás nélkül az ismeretlen mellé léptünk, ezzel is jelezve: készek vagyunk követni Őt, menjen Útja során bármerre is. Hogy mi volt oka e feltétlen bizalomnak, hogy mi volt az ismeretlen tekintetében, ami íly már-már mágikus erővel vonzott minket: nem tudtam, csak azt, hogy mindenképp Vele kell tartanom. Ugyanezt olvastam le öcsém arcáról is, ahogy egy pillantást vetettem rá, s miután az ismeretlen mégegyszer megismételte szavait:
   „Jertek, kövessetek engem, s én emberek halászaivá teszlek benneteket” – egyszerre feleltük: Követünk, Mester...
Akkor elindult, s mi úgy lépdeltünk nyomában, mintha csak az árnyéka lettünk volna: készséggel és szótlanul, fürödve kisugárzásának erejében, amely jobban vonzott minket, mintha holmi kötelekkel kötött volna bennünket magához. Bár akkor még vajmi kevéssé értettem: honnan, miből van Benne ezen Erő, amint magának az Erőnek mibenlétéről sem tudtam. Ugyan hallottam már; miféle szókkal tanította az embereket, s hogyan intette őket: készüljetek, mert a Mennyek országa, a Megígért Birodalom Hatalma: ím, elközelgett… – ám más volt ismerőseim ajkáról hallani e szókat, s megint más: megérezni azt a mérhetetlen nagyságú és tisztaságú Erőt, amelyet egyszerűen nem tudtam nem követni. Amint András is kellett: egyszerűen kellett, hogy kövesse a Mestert, s amint kellett kövessék Őt mindazok, akik hívó szavát meghallották.

   – Mire az est leszállt, s mi Magdalába értünk már négyen voltunk a Mester mellett: Jakabot és Jánost épp úgy a Genázáreti tó mellől hívta magával a Mester, mint bennünket, lévén hogy ők is halászok voltak. Aztán még hármat elhívott: egy Fülöp, s egy Bertalan nevű embert, majd végezetül egy Tamás nevű, komoly arcú, tétova pillantású ifjú férfit, így aztán másnap, mire a Nap igazán felkelhetett volna, már heten álltuk körül, s hallgattuk bölcs, megfontolt szavait. Eközben haladtunk, városról mentünk városra, Galilea földjén haladva, s hamarosan már tizenketten léptünk Véle. Mátét a vámosok közül emelte magához, Jakabot és Taddeust (egy mindig mosolygó, derűs férfiú, akit egyszerűen csak Tádénak neveztünk) szintén a halászok közül választotta maga mellé. Végezetül Simon és egy idegen, az Iskariót nevű városból érkezett férfiú: Júdás lett társunkká az Úton.
   Útközben meg-meg álltunk, s a Mester mindeneknek hirdette az Isten országának Evangéliumát: az örömnek hírét, amelyet betölteni érkezett. Tanította, hirdette azt tereken és a zsinagógákban, s mi mindenkor vele mentünk, s hallgattuk mindannyian a Mester szavait: ám hosszú időn át mit sem értettünk abból. Tudta ezt persze a Mester is, s így vigasztalt bennünket:
   ~~ Amit ma még nem ért elmétek, érzi azt szívetek. Ezért is, hogy épp titeket hívtalak el, s nem olyanokat, akiknek elméje kész befogadni az Evangélium igéit, mert azoknak csak elméje, s nem szíve érti azt meg. Akinek szívében van az Igazság, az az elméjében is részese leszesz annak, s aki csak elméjében őrzi az igazat, az nem viszi magával, csak szívének ürességét, midőn órája lesz távozásának e Föld színéről...
   Ezen is elgondolkodtunk, ám nem sok időnk volt tűnődeni: a Mester tovább indult, mert (amint mondotta) még sok helyütt, és sokak várták, hogy az egyetlen gyógyírt elvigye nékik: az Evangélium öröm-üzenetét, mely minden bajra gyógyulást ad azok számára, akik készek azt befogadni.
   Kapernaumból tehát Genezáretbe mentünk, majd Magdalába s onnan Tiberiasba. A szegények szinte özönlöttek nyomunkban: ki beteget hozott a Mester elé, ki maga volt nyomorult, s a maga bajára kért gyógyírt a Mestertől: s ha a Tanításokat nem értettük, azt még kevésbé értettük: hogyan, micsoda Erővel és Hatalommal képes meggyógyítani mindazokat, akik elébe álltak. Mert ezek közt nem egy volt, aki vakon látta meg e világot, vagy sántán, nyomorú testtel: s a Mester ezeket egyetlen érintéssel megigazítá, s többnyire anélkül, hogy egy szót is szólana hozzájuk. Csak olykor szól, ha valamely betegségben szenvedőnek a gyógyításon túl intelmet is kell mondjon a további élete tisztaságával kapcsolatosan. Ezeknek egyik, vagy másik vétkét említi, de nem mint nevén nevezett vétséget, mégis úgy, akként említve azt, hogy mi, akik az intelmet halljuk, tudjuk: a Mester pontosan tudja, mi volt a vétke annak, akit megfedett, s megintett, bár hogy mikor követte el ama vétket, amiért torz, beteg testtel kellett megszülessen...?
   Az, aki az intelmet kapta, maga sem tiltakozott, ami által nyilvánvalóvá lett: a feddés nagyon is megérdemelt volt.

   Gyakorta volt, hogy heteken át mentünk, hol egyik, hol a másik háznál szállva meg, gyakran épp egy olyan ember házánál, akit kevéssel előtte a Mester gyógyított (számunkra) ismeretlen Hatalma által. Mert senki sem tudta: honnan, miféle Erőből merít, miáltal viszi végbe a csodás gyógyításokat, s bár erősen furdalt volna bennünket a kíváncsiság; hogy a Mester nem magyarázta, mi sem kérdeztük. Egyszerűen elfogadtuk a valóságot, s egyre nagyobb áhítattal szívünkben követtük Őt, bármerre is ment. Igaz viszont az is: amennyire szerette, vagy inkább már bálványozta Őt az egyszerű emberek sokasága, (akiknek már egész serege kísérte lépteit, még messze a városokon túlra is, mielőtt visszatért volna ki-ki a maga hajlékába) annál kevésbé szerették a zsinagógák vezető emberei: a papok, s a tanítók úgyszólván mind ellenére szóltak: magam is nem egyszer hallottam, amikor Andrással, testvéremmel élelmet vettünk, hogy legyen, ha tovább kell indulnunk. Mert nem egyszer, s nem kétszer esett meg, hogy napokon át az utat koptattuk, anélkül hogy embert láttunk volna. Ilyenkor a szabad ég alatt, a puszta földön háltunk: Mesterünk csakúgy, mint mi magunk. Amint Galilea városait jártuk, mint mondottam: még egynéhány férfiút elhívott az Úr: Kövess engem… – és egy nem volt, aki ne engedelmeskedett volna hívó szavának.
   De nem is lehetett Néki nem engedelmeskedni! Akár még csak szó sem kellett volna ahhoz, hogy egyszeribe rabul ejtse az emberek szívét: oly tiszta, oly ragyogó volt a tekintete, valahányszor reánk pillantott! Barna, mindig mosolygó szemében a Végtelent véltem látni, de ott láttam benne mindahányszor valami kimondhatatlan, megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan, mélységesen mély szomorúságot is, mintha valami olyas gondolat árnya vetett volna magának fészket Mesterünk szívében, amit nem lehet kimondania, de amit el sem feledhet, soha, egyetlen percre sem.
   A Mester külleme egyébként mindenkor megnyerő volt. S nem csak avégett, mert mindannyiunknál magasabb volt, sőt: talán egy nem volt az Út során azok közt, akikkel találkoztunk, akinél ne lett volna magasabb, jó arasszal legalább, de egyébként is. Arcvonása tiszta és nyugodt volt mindig, azon sem haragot, sem másféle felindulást nem láttunk, ha csak nem az áradó szeretet sugárzását. Haja mindig fényes volt, csillogó, s bár barna fürtökben omlott széles vállaira, enyhe vörösén mindahányszor szikrázott a Nap, olyan formán, mint ha magából a hajából áradt volna a Fény. Járása, mozdulása méltóságteljes: nem lassú, de nem is gyors, nem elhamarkodott, s öltözéke mindenkor vakító hófehér maradt, ha a puszta földön háltunk is. De még csak az út pora sem szállott reá: még az is mintha tisztelettel kerülte volna ki: be ne szennyezze Őt valamiképpen. Mi magunk olykor bizony szinte riasztó látványt nyújtottunk, ha eső után kellett valami szűk rejtekben meghúzzuk magunkat éjszakára, vagy ha több napi járóföldet tudhattunk magunk mögött: a Mester ruhája azonban ilyenkor sem szennyeződött el, holott semmivel sem kívánt magának különb körülményeket, mint ami nekünk osztályrészünkül jutott. Mindenben egy volt velünk, tán egyetlen dolgot kivéve: sokszor heteken át nem vett magához semmiféle táplálékot, s ha hosszas unszolásunkra mégis hajlandó volt enni, hát csak egy szem gyümölcsöt, s néhány korty tiszta vizet fogyasztott, de látnivaló volt: valóban csak a mi kedvünkért vesz még annyi élelmet is magához. Azt azonban mindenkor megérezte, ha mi magunk megéheztünk, vagy megszomjaztunk. Ilyenkor mindig megállított bennünket, majd miután megáldotta eledelünket, mély fohászokat küldve fel az Atyához: elsőként annak nyújtott egy darab kenyeret vagy lepényt, afelé, akinek éhségét leginkább megérezte, s annak adta át a vizezett borral töltött tömlőt, akit leginkább gyötört a szomjúság. Volt, hogy az út végtelen hosszúságúnak érzett számomra. Fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, s már valóban csak a Mester iránt érzett, mélységes szeretetem adott erőt: tovább követni Őt. Nem egyszer állt meg ilyenkor a Mester, s miután rám mosolygott, azt mondta:
   ~~ Álljunk meg, s pihenjünk meg egy kevéssé. Péter testvérünknek már sajog a lába, nehéz számára az út...
Akkor aztán egy alkalmas helyen megpihentünk, s a Mester az Égi Hazáról mesélt mindahányszor, mint ha testi fájdalmaimat a lelkemre cseppentett szavak gyógy-írével akarta volna orvosolni. S persze: orvosolta is mindahányszor, mert néhány percnyi pihenő után mindahányszor olyan frissnek és kipihentnek éreztem magam, mintha több napon át pihentem volna valamely pálmafa hűs árnyékában: holott csak alig néhány percet ültünk, s azt is a tűző napon, épp csak a sábeszdekli védelmét élvezve a napfény forró sugarai ellen. Az is megtörtént, és szintén nem volt ritka eset, hogy amint fáradtságot éreztünk, alig értünk végére a megérkezés vágyát sugárzó gondolatunknak, már feltűnt előttünk ama város első háza, amely felé iparkodtunk: holott a valóság szerint még többnapi járóföldre kellett volna lennünk attól! Ezt aztán megintcsak nem értettük, s hogy kérdeztük a Mestert, mosolyogva azt mondta:

   ~~ Sok van még, amit nem értetek, s amit még nem is érthetnétek, de egy percen minden világossá lesz előttetek is, mint a Nap. Egyébiránt nincs ebben semmi, mi csodálni való volna: gondolataitok ereje megtermette a maga gyümölcsét, s mert hogy áhítástok, vágyatok jogos volt, s tiszta, és abban sem lázadásnak, sem pedig az elégedetlenségnek nem volt nyoma, mint megvalósult történés állt elébetek. Ezen felül az én vágyakozásom is az volt: bár mielőbb elérnénk úticélunkat, hisz az idő rövid, s az elvetendő mag számos, ám a jó föld még kevés, ahol e tiszta kis magvak életre kelhetnének. Kevés, és nagy távolságokra helyezte azokat Atyám: így hát nagy távolságokat kell megtennünk e rövid idő alatt, hogy ahol lehet: elvethessük e magvakat, hadd szökjenek azok szárba, amíg Én köztetek vagyok...

* * *

Nyomtatható változat