Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Advent 2.

2009.12.21
Tandari Éva: És mondá a Mester...
I. kötet /részlet/

   Már vagy fél esztendeje éltünk e szüntelen vándorlásban. Kaperneum, Genezáret és Magdala és Tiberias után Názáretbe mentünk, hogy egy rövid időre megpihenjünk a Mesternél, s persze Máriánál. Máriánál, aki szótlan, csendes boldogsággal szívében fogadta visszatérő Egyszülöttjét, s véle minket is. Mária, mint a kor asszonyai: a csendességet, a nyugalmat, a békességet jelentették Jézus számára, a megnyugvást az utak viharai után. Mert viharok is voltak az úton, hisz ha a nép szívesen fogadott, s szívébe zárt is minden szót, amelyet a Mester szólott nékik: annál kevésbé fogadták azt szívesen az írástudók s a papok, hogy a farizeusokról vagy a szadduceusokról ne is beszéljek! Mert azok is megjelentek szinte mindannyiszor a zsinagógában, ahol egyik vagy másik szombatnapot tartottuk, hogy meghallgassák a Mester szavait. Ám ők már korántsem azért kívánták a Tanításokat hallani, hogy szíveikbe, s elméjükbe zárják azokat, de hogy kifordítsák, s félremagyarázzák azokat, úgy forgatva mindig a Mester szavait, ahogy az nékik előnyükre és kedvükre volt. S minél több helyen szólott a Mester, ezek a támadások annál súlyosabbakká, s persze annál számosabbakká lettek, annál is inkább, mert a Mestert egyre nagyobb tisztelet és megbecsülés övezte.
   Néhány nap pihenő után ismét útra keltünk. Most is betegek százai várták a Mestert a város határában, de már a városban is, így először reájuk vetett gondot Jézus: akit elébe hoztak, vagy aki elébe jött, egy érintéssel meggyógyította, nem nézve: honnan, mely városból érkezett, s miféle tisztséggel bírt a szenvedő. Mert a bennünket követő, s a később utánunk jött tömegben volt, aki a Tízvárosból érkezett, volt aki maga is Galilea valamely részének volt lakója, de érkeztek Jeruzsálemből: a Szent Városból, Júdeából, s még a Jordán túlsó partjáról: Khorasinból, vagy Betszaidából is, s más városokból is hoztak nyomorult testű, vagy a legkülönfélébb betegségekben szenvedőket. Júdás, aki maga is egy volt közülünk, nem egyszer intette a Mestert: jobban kellene vigyáznia magára, nehogy valami nyavalyával megfertőztessék; ám a Mester ilyenkor csak szótlan-szomorún rámosolygott, majd tovább gyógyította a Benne bízó, mert másban már nem bízható, nemegyszer halódó betegeket.
   Júdás aggódása mindahányszor feleslegesnek bizonyult, de nekem mindahányszor jól estek szavai: lám, milyen mély szeretettel szereti ő is a Mestert, mennyire aggódik drága egészségéért... – e gondolatok születtek meg elmémben, s valahol szégyelltem is, hogy bennem nem volt képes ugyanez megfogalmazódni. Én valamiért nem voltam képes elképzelni, hogy bármiféle veszedelem fenyegetné a Mestert, úgy éreztem: Ő magasan fölötte áll ezeknek a veszélyeknek, mint az emberi gyengeség kézzelfogható jelenségeinek. Ő Hatalommal, Erővel bír ezek felett, hát miért is volna ártalmára a gyengék érintése? E gondolat élt bennem, ám ennek ellenére is szégyelltem magam, s annál inkább becsültem Júdást, aki olyannyira a szívén viseli Mesterünk egészségét...

   Egy álló napon át gyógyított a Mester, majd tovább indultunk, ám a tömeg követett bennünket. Náin mellett haladva a Tábor-hegy felé mentünk, vélve: a sokaság előbb-utóbb megfordul, ahogyan addig is tette, ám most nem ez történt. Jézus nyomában felkapaszkodtunk egy nagyobbacska sziklára, majd hogy letelepedtünk, a sokaság is letelepedett, s áhítatos szívvel figyelték a Mestert, aki kevéssel később beszélni kezdett. Halkan szólt, szava mégis elért a hely aljában letelepedett sokasághoz: az emberek teljességgel elcsendesedtek, úgy hallgatták a Tanítást. A Mester egy kérdéssel kezdte:

   ~~ Kik a Boldogok? Nemde bár vélnétek, hogy azok, kik egészségnek örvendenek, kik kényelmes, nagy házat, vagyont, jószágot, nagy családot, s mindenféle hatalmat mondhatnak magukénak... Vélnétek, azok mondhatják magukat boldognak, akiknek házában örökös vígság lakozik, akik mindenkor ki tudják harcolni a maguk igazságát, akik a Jog és a Törvény fölött állnak hatalmuk és erejük révén, vélve: ők maguk a Jog, és ők maguk a Törvény...
Vélnétek: ezek a boldogok, aminthogy vélitek is, ám nem így van!

Boldogok azok, akik lélekben szegények, mert az övék a Mennyeknek Országa...
Boldogok a szomorkodók, mert ők megvigasztaltatnak...
Boldogok a szelíd szívűek, mert ők öröklik mind a földet...
Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az Igazságot, mert nékik Igazság adatik...
Boldogok az irgalmas szívűek, mert ők irgalmasságot nyernek...
Boldogok a tisztaszívűek, mert ők az Istent meglátják...
Boldogok a békességre törekvőek, mert ők az Istennek fiai...
Boldogok, akiket üldöznek az Igazság miatt, mert övék a Mennyeknek Országa...
Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazug szókkal minden rosszat reátok fognak énérettem! Örüljetek akkor, mert ha örömös hűséggel viselitek ezt, jutalmatok bőséges a Mennyekben: hiszen így üldözték már a prófétákat is, tielőttetek...


* * *

   „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a Mennyek Országa” – szólt az Úr a legelső Boldogságban. Ennek jelentése a legfelsőbb szintű értelmét, tehát lényegét tekintve ugyanazt jelenti a Múlt, mint a második évezred embere számára. A két, egymástól oly nagy időbeni távolságban élt, élő emberiség tagjai szempontjából egyaránt fontos (vagy fontos lett volna), hogy megértse: e Tanítás a vagyon, a jólét, vagy egyszerűen csak az anyagi javak bármilyen szintű és mértékű birtoklásának benső tudati érzetére utal, arra tehát: mindazt, ami fizikai szinten a kezébe adatik egy-egy embernek, ne mint valós, elidegeníthetetlen, s tényleges értékkel bíró tulajdont, csak mint az Út végigjárhatásához kapott eszközt tekintse, amellyel nem csak a maga, és nem csak saját háza népe, de mindenki javát kell szolgálja, hogy segíthesse azon javak által Ember-testvéreit a számukra szükségessé lett Út végigjárásában. Ehhez azonban az embernek elsősorban földi tudatát kell kiüresítenie minden földhöz kötöttségtől, hogy szabadon élhessen benne a lélek s a szellem. Nem szabad semmihez, főképp az anyagiakhoz ragaszkodnia: ezt mondja a lelki szegénység erénye.
   A „szegény” szónak persze nem csak, sőt elsősorban nem földi, de lelki-szellemi szintű értelme van. Szegények itt, ebben az értelemben mindama jámbor és alázatos szívűek, akik a világban kicsinynek, gyengének érzik magukat, ezért mindent, mi számukra igazán értékké lehet; Istentől várnak.

   A zsidó közösség tagjai akkoriban, kétezer évvel a ti jelenetek előtt még a Törvénynek, a Mózesi Öt Könyvben leírt Törvényeknek engedelmeskedtek, amelyek azonban csak azt voltak hivatottak konkrét és határozott formában meghatározni számukra: hogyan, miként kell el- és befogadniuk a maguk törzsébe tartozókat, amint megszabta azt is: miként kell viszonyulniuk az idegenekhez. Azt határozta meg tehát, mit és mennyit kell adniuk, s mi és mennyi az, amit ők maguk elvárhatnak a velük egy törzsbe tartozóktól vagy az idegenektől: az alázatos szívűek azonban, akiről Jézus szólott, nem az után törekednek, mert nem azt tartják fontosnak és értékesnek, amit embertársaiktól kaphatnak vagy remélhetnek, s nem a világi kincsek után törnek. Nem azt féltik, ami e Föld színén kezükbe adatott. Nem, mert csupán az jelent értéket, de már valós, igaz értéket számukra, ami javakat Istentől kaphatnak. A tisztaságot, a benső békességet, a szelíd alázatosságot, a lelki gazdagságot...
   E Kincsek után törekednek és ez után vágyakoznak, s csak ezt áhítják szüntelen valami megelégíthetetlen mohósággal, olyan megelégíthetetlen mohósággal, amely értéktelenné, mellékesé tudja tenni számukra mindazt, ami földi kincs, s olyan mély és igaz vágyakozással, hogy e Mennyei Kincsekért ha kell, a Föld minden értékeit készek és képesek odaadni; s még akkor is tudatában maradnak annak, mennyire csekély mindama Kincs, amelyet magukba képesek fogadni ahhoz a Kincshez viszonyítva, amely az Atya szívéből árad, egyre árad elesett, erőtlenné és szegénnyé lett, lelki-szellemi nyomorban élő Gyermekei felé.

   Ettől nem különül el a ti korotok Emberiségének szóló, s az első Boldogság Tanításba rejtett Üzenet:
~ Boldogok azok – társadalmi, anyagi, és egyéb, földi szintű helyzettől függetlenül –, akik valóban függetleníteni tudják magukat az imént felsoroltaktól. Azok tehát, akik nem mint énjeik elidegeníthetetlen részét élik meg, csak használják mindazokat a javakat vagy pozíciókat, amelyek a ti világotokban részükül jutnak, anélkül hogy azonosítanák magukat azokkal. Tehát azok, akik tudatukban „szegények” tudnak maradni, függetlenül attól: mekkora földi vagyon, vagy hatalom jut osztályrészükül.
   A vagyon, a jólét, a politikai, vagy bármiféle hatalom, vagy mindezek ellentéte ugyanis nem azonos veletek: a ti saját, Valós Énetekkel. Azok, akik meg tudják keresni és találni magukban azt az Egyetlen Szikrát, amely Valós Én-eitek része, s amely kicsiny Szikra mindannyiótokban ott van, mint elvehetetlen és elidegeníthetetlen, Mennyei Rész, s azt egyeduralkodóvá, egyedül fontossá tudják tenni önmaguk számára, alárendelve annak nem csak vagyoni és társadalmi helyzetüket, de életük minden egyes pillanatát is, s akik jelenlegi helyzetüket mint kívülálló megfigyelő (is) képesek megélni: valóban Boldognak mondhatják magukat. Azoknak nem kell attól rettegniük, hogy elveszíthetnek valakit vagy valamit, akihez vagy amihez ragaszkodnak, hisz senkihez és semmihez sem ragaszkodnak mindenáron, csak ahhoz a kis Fény-szikrához, amely bennük a Teremtő Erő része, vagyis amely saját, valós Én-jeik egy szikrája, amely az Atyától adatott minden teremtett szellem számára.
   Ezek az emberek a külső szemlélő szemével nézve valóban szegények, hisz úgy tűnhet: senki és semmi nem képes igazán szívükig hatolni, s ott fontossá válni. Pedig ők az igazán gazdagok, hisz az Egyetlen Valós Kincs fényében tudnak mindenki felé nyitottá válni anélkül, hogy bárki vagy bármi által megkötnék magukat abban a mély közegben, vagy másokat igyekeznének magukhoz láncolni, akiknek fájdalmát aztán ideátról kell szemléljék, már anélkül hogy bármit is tehetnének értük.
   Boldogok tehát, akiknek lelkében csupán az az egyetlen, s mások által gyakran meg sem látott, s valósnak el nem ismert Kincs van, hisz azáltal a Kincs által magát a Világmindenséget, vagyis a Teremtőt zárják szívükbe-lelkükbe s valós, tehát Szellemi ÉN-jeikbe, hogy a Mindenséget őrizzék holmi elveszíthető, s csak ideig-óráig bírható Kincsek helyett. A Teremtő Szeretetében a Mindenség Szeretetét bírhatják, s csak a Mindenséghez kötik önmagukat, amelynek a Valóság értelmében részei és részesei egyaránt. Ennek részességét és birtokosi jogát sohasem kell félteniük, mert nem elvehető, nem elveszíthető, nem gyengül, s nem értéktelenedik el a politikai vagy a társadalmi helyzet változásának hatására, és senki és semmi sem fog közéjük és a Mindenség közé állni, hogy elszakítsa őket az Atyától.
   Ezért mondta tehát Jézus, hogy boldogok a lélekben szegények: ők valóban a Mennyek Országának erejét hordozzák magukban, mert annak végtelen Tisztasága, és múlhatatlan Szeretete él bennük...

* * *

Nyomtatható változat