Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Advent 3.

2009.12.22
Tandari Éva: És mondá a Mester...
I. kötet /részlet/

   A ház, amelyben Mária lakott József legifjabb gyermekével, s annak családjával, nem volt nagy. Szerény, amint annak berendezése is egyszerű volt, de kényelmes, s nem egy olyan tárgy állt a falak mentén, amelyeket maga Jézus készített. Fekhelyek, kis asztalkák, gondosan megmunkált ülőalkalmatosságok, s más efféle: még puhafából készített gyermekjátékok is voltak ott egy sarokban: Jézus legifjabb féltestvére gyermekeinek játékai, amelyeket a Mester maga készített számukra. S mindenütt érezhető volt a gondos anyai kéz nyoma: rend és tisztaság fogadta a belépőt, bármely szakában tért is be a napnak. Jézus jól érezte magát itt, s persze mi is: szinte fürödtünk Mária szeretetének meleg fényében, annál is inkább, mert e Szeretetnek olyan ereje, s olyan biztonságot adó energiája volt, aminőt sehol másutt: még saját otthonainkban sem érezhettünk soha. Tudható volt, hogy itt, e házban soha, még árnya sem volt a haragnak, az indulatoknak, de a szenvedélynek sem.

   Leültünk a belső szobában, amely Jézus rendes tartózkodási helye volt azon ritka időszakokban, amelyeket anyja mellett töltött (mert az utóbbi esztendőkben ezek az időszakok bizony meglehetősen ritkák, s rövidek voltak) és arról beszélgettünk: micsoda lelkesedéssel volt a nép, míg Jézus Tanításait hallgatta. A Mester egy ideig hallgatott bennünket, majd hogy elcsendesedtünk, halk szóval beszélni kezdett:
   ~~ Ma megláthattátok az Ember egyik arcát, s most aszerint mondtok véleményt. De be kell következzen a Perc, amikor ugyanezek az emberek hátat fordítanak, megtagadva az Emberfiát, hátat fordítva még néktek is, s eltagadva a most megtapasztalt, számotokra is csodának tűnő történéseket. És akkor majd aszerint mondotok véleményt. Holott sem most, sem ama távoli holnapban nem lesz igazatok. Nem, mert most is, s majd akkor is csak a pillanat szülte kép alapján ítéltek. Ám akiket most láttatok, s amilyennek most láttátok őket, vagy azok, akiket akkor látni fogtok, s amilyeneknek látni fogjátok: nem azonosak azokkal, akik és amilyenek a Valóságban. Csak egy részét ismerhetitek meg énjeiknek, s még az sem biztos: az a kép, amely elébetek tárul, valóban saját énjeik része. Nem, mert gyakran a környezet színét veszi fel a külső, mint a kaméleon, s nem képmutatásért, csak az önvédelem okán: a földi tudat produktuma ez, s nem a Valós Én-é, amely e szerepvállalások idején még inkább rejtve kell, s fog is maradni, hogy az általa felépített, s viselt test a körülményeknek megfelelő szerepet vehesse magára, s játszhassa el, biztosítva ezzel a tovább- és túlélést, ami felsőbb értelemben a benne rejtező Szellem útjának biztosítása is egyben. Ti most a lelkesedést, az örömöt láttátok rajtuk: akkor majd a heves gyűlöletet fogjátok látni, amellyel az Emberfia ellen emelik fel szavuk. Sokan voltak azonban ezek közt az emberek közt, akiknek lelkesedése mögött a harag is ott izzott, a harag, amellyel minden számukra érthetetlen dolgot fogadnak. Ezek közül azonban nem egy lesz, aki együtt kér majd ítéletet ellenem a farizeusokkal s az írástudókkal: tudatában s lelkében mégis megbotránkozik, megbotránkozik önmagán és másokon egyaránt, mint minden olyan történésnél, amely emberéletet követel. S nem azért, mert az Emberfia kell halált lásson, hanem mert egy ember kell haljon: s ezt az érzést ismerik, s mint ismertet, elvetik, s ennek nyomán a valódi szeretet és szánalom szikrái születnek meg lelkük s tudatuk mélyén.
   Ne ítéljetek hát soha a pillanatnyi látszat szerint, és ne ítéljetek saját gondolataitok szerint, mert ítéletetek nem lesz sem jogos, sem pedig igazságos, mert a felszín ismeretéből még nem ismerhetitek az egészet: s megítélni csak az egészet lehet, nem pedig a részt. S ugyan kik volnátok ti, kicsinyek, hogy azt állíthatnátok: a részből megismerni vagytok képesek az egészet? Nem vagytok, s nem is lehettek képesek, mert az egészet, a teljességet nem ismerheti, csak az Atya, s a Fiú, akinek mindeneket ismernie engedtetik az ő Atyja által...

   Azért mondom el mindezeket tenéktek, mert ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok azok, akikre a Tudás egy részét kell bízzam: szórjátok azt széjjel az emberek közt, hogy az éljen, és el ne vesszen semmiképp azok közül, akik készek azt befogadni elméjükbe és szívükbe. Ha ti elvesztitek magatoktól e Tudás elemeit: ugyan ki az, ki az emberek szívére árassza azokat?
   S ha ti elvetitek magatoktól a tudást, amelynek megtartását és továbbadását sorsotokul vállaltátok: betöltetlen maradt feladatotok tudatában ér-e még számotokra a hiábavalóvá lett út valamit? Nemde: elértéktelenedik az számotokra is, mint az ízét vesztett só, amely már mire sem használható?
   Ti vagytok a Föld sója, mert ti kell magatokba szívjátok mind azt, amelyeket Én tanítok néktek, hogy továbbadhassátok mindeme Tanításokat, mert Utatok célja és egyetlen lényege ez: a Tanítások éltetése és továbbítása, hogy akik azok birtokosaivá lesznek, maguk is továbbadhassák azt az utánuk lépők kezei közé.
   E szavak után elcsendesedett a Mester, olyként, mintha egészében kiszállt volna testéből: mi halkan beszélgettünk, olykor kérdést is intéztünk Hozzá, ám nem látszott hallani kérdéseinket. Nem felelt, de még Mária szólítására sem mozdult, nem is rezdült. Akkor pedig már ezen tűnődtünk el, s erről beszélgettünk: hol, merre jár Szelleme, amikor ennyire eltávolodik közülünk...?
   Nem tudtuk, de nem is tudhattuk: a Mester már a Holnapok árnyát érzi, s a holnapok vad rágalmait vetíti tudata elé...

   Akkor, azon a bizonyos napon persze hamar visszatért közénk. Ez amúgy is így volt mindenkor, ha anyja mellett volt. Hamarosan ismét ránk mosolygott, könnyedebbnek, felszabadultabbnak láttuk, bár a szemében látott szomorúság árnya akkor is látható és érezhető volt kedves, lágy pillantásában. De már csak pillantásában láttam ez árnyat: szava ismét frissen és üdén csengett, mintha nem is Ő lett volna az, aki még csak az imént is a Holnapok árnyán lépdelt gondolatai közt járva. De mintha Mária mellett ezek a gondok, s ezek a bántó gondolatok elveszítették volna súlyukat és jelentőségüket.

   Így volt ez most is, s amikor Mária egy távoli rokon mennyegzőjéről szólott, Jézus szemmel látható örömmel készült, hogy elfogadja a rokon meghívását. A mennyegzőt a szomszédos Kána városában tartották, ott élt az ifjú, s oda vitte házába az asszonyt is, kit élete párjául választott. Az éjszakát mindannyian Mária házában töltöttük: a család tagjai a maguk kis hálókamráikban háltak, de a Mester velünk maradt a nagy, közös helyiségben, ahol étkezni s beszélgetni szokott összegyűlni a család, a barátok, vagy akár a szomszédság. Igaz: itt, ebben a helyiségben csak két fekhely volt, így csak a gyengébb testű testvérek feküdtek azokon, mi többiek pedig leheveredtünk a sarokba tett szőnyegekre. A Mester maga sem kívánt a fekhelyek egyikére sem feküdni, bár közénk sem feküdt: amikor álomra hunytam szemem, még az asztal mellett ült, homlokát összekulcsolt kezein nyugosztva: láthatólag imádságaiba mélyedt, s ugyanez a kép tárult elém akkor is, amikor hajnalban megébredtem mély, zavaros álmomból. Mert álmom akkor igen furcsa és nagyon fájdalmas képet vetített elém: azon szavak nyomán kélt álomlátás volt ez, amelyeket kevéssel korábban a Mester szólott, s én szinte biztosra vettem: nem is annyira álom volt ez, mint inkább a holnapok történéseinek előrevetítése, amelyek hivatottak felkészíteni mindarra, ami szeretett Mesteremre, majd kevéssel később reánk is vár.
   Hogy mennyire így volt, igazolták azt Mesterem szavai, aki miután látta, mennyire megdöbbentettek az álomban látott képek, mellém lépett s kezét vállamra téve azt mondta:

   ~~ Aminek meg kell lennie, az meg is lesz, Simon. De nekik még ne szólj róla, még hadd maradjanak meg a gyermekek öntudatlan biztonságában...

   Értettem és éreztem is Mesterem szavait, amint megértettem: mi az a mélységes fájdalom, melyet az első perctől fogva ott láttam a Mester tekintetében. Értettem, éreztem is, de mert hogy a Mester erre külön megkért; egyik testvéremmel sem osztottam meg a Titkot. Magamba zártam, de attól kezdve szinte szüntelen úgy éreztem, mint ha láthatatlan súlyokat cipelnék, súlyokat, amelyek megrogyasztják erős, munkában edzett vállamat, s megkötik lelkem-szellemem addig teljességében szabad szárnyalását. Értettem és éreztem is a Mester múlhatlan benső fájdalmának okát (ha akkor még nem is egészében, bár én véltem: akként érzem azt, s akként ismerem annak miértjét is) ha azt nem értettem is: amely szenvedést előre tud, ismer; miért nem hárítja el magától, s aztán tőlünk is, hogy a képek, amelyeket álmom elébem vetített, ne váljanak valósággá fölöttünk?
   Igaz: e kérdés már csak később fogalmazódott meg gondolataim közt, akkor, amikor a többiek is, s már maga Mária is felébredt, így már nem volt érkezésem választ kérni rá Jézustól. Ám Ő egy értő, szomorkás mosollyal felém bólintott, majd még a kezem is megszorította egy pillanatra, mint ha ezzel kívánná jelezni: érti gondolatomat, s meg is felel rá, amint elérkezik annak ideje. Ugyan nem mondta, de én tudtam: ezt jelenti a pillantás, s ezt jelenti a kézszorítás is: így hamarosan megnyugodtam abban a gondolatban, hogy a Mester tudja fel nem tett kérdésemre is a feleletet. S ha Ő tudja, akkor minden rendjén van, hisz nem is lehet, hogy ne így legyen...

   Kána tán ha egynapi járóföldre volt Názárettől, de mert hogy gyalogszerrel kívántuk megtenni az utat, s nem akartunk megfáradtan érkezni az ünneplők házához, már két nappal korábban útra keltünk. Igaz: nem magunk felől aggodalmaskodtunk, hisz szokva voltunk a hosszú utakhoz, de Mária végett nem akartuk egyvégtében megtenni az utat, hisz hát mégis asszony volt, aki nem bírhat annyit mint mi. Mentünk, időről-időre megálltunk, főként, hogy most is sok ember szegődött a nyomunkba: a pihenők alatt Jézus gyógyított, bár most inkább csak a testéből sugárzó Erő által, s nem akként, hogy kezét a betegre, vagy a beteg fölé vetette, mint azt máskor szokta. Aztán lassan elmaradoztak tőlünk az emberek: visszafordultak, s akkortól már csak magunk lépdeltünk az út porában. Délidőben, amikor is a legnagyobb volt a hőség, egy kis facsoport árnyékában megpihentünk, néhány falatot ettünk is (most még a Mester is evett egy darabka lepényt, de csak hogy Anyjának kedvére tegyen), majd már csak akkor indultunk tovább, amikor a hőség alábbhagyott. Addig beszélgetésbe mélyedtünk, ám olyan is volt, aki köpönyegét fejére borítva aludt egy keveset. Vártam, hogy Mesterem végre félrevon, s választ ad a tudatomban megfogalmazódott kérdésre, de nem így történt: a Mester főként Anyjával beszélgetett, Őt kérdezgette a távol töltött idő alatt esett történések felől, s hogy Mária beszélt, teljes elméjével reá figyelmezett: s akkor ismét egy furcsa jelenséget figyeltem meg. Amint kettejüket figyeltem, a levegő rezegni látszott kettejük közt. Először még csak olyként, mint amikor a vízpára rezeg a földfelszín felett. Aztán ez a halványezüst pára színesebbé, áramlóbbá vált: már nem egyhelyben lebegett, de mintha körkörös áramlattá vált volna kettejük között, összekötve, eggyé olvasztva őket valamiképpen. A halvány lilás köd idővel rózsaszínné lett, s e szín egyre mélyebbé, egyre teltebbé vált, aztán ékes aranysugarak kezdtek keringeni benne, s akkor már mintha kettejük szívét kötötték volna egybe az aranysugarak: a Fiú szívéből áradó aranysugár szemmel láthatóan Mária szíve felé szökött, hogy beleolvadjon annak szívébe, míg az Anya szívének ékes sugarai a Fiú szívét simították; reszketőn, mégis magabiztosan áradva az Egyszülött szívére.

   – Akkor és ott még nem értettem, nem érthettem e jelenséget. Kevéssel később azonban világossá lett előttem e jelenség miértje: a két, nem e Világból való Szellem igyekezett ekként egymás felé áramoltatni a benne rejtező Kozmikus erőt, felkészítve és fel is erősítve egyben a másik földi erejét a hamarosan bekövetkező mérhetetlen megpróbáltatásra. Egy titkos lánc, egy titkos benső Szövetség megnyilvánulásának lehettem megfigyelője: ám e Szövetség mibenlétére még később sem kaptam teljességében választ, csak amikor már magam is visszatértem ama Utamról. Titok volt ez, az Ősi Erő Titka, amely váratlan elém tárta kelyhét, hogy lassan magam is erőt nyerhessek színéből s illatából.
   Kevéssel e megfigyelésem után ismét útra keltünk, majd az éj óráit egy ismerős helyen töltöttük. Számunkra legalábbis ismerős volt ama hely: nem egyszer, s nem kétszer töltöttük már ott az éjszakát, abban a kis, széltől óvott mélyedésben. Most persze Mária számára készítettünk abban kényelmes kis rejteket, mi magunk pedig tüzet gyújtottunk, s éberen virrasztva őriztük álmát. Egy darabig legalábbis mindannyian ébren voltunk, majd ki itt, ki ott burkolta be magát úti köpönyegébe már az éj felén túl, hogy hajnalig aludjék néhány órát. Végül már csak ketten virrasztottunk az egyre kisebbedő lánggal égő tűz mellett: a Mester és én, s akkor Mesterem végre rátért álmom, s az azt követő érzet magyarázatára:

   ~~ A holnapok történéseit láttad, Simon. A Holnapokét, amelyeket nem taszíthatunk el magunktól: sem te, sem pedig én. S nem azért, mert nincs meg bennünk hozzá az Erő: de épp azért kell felvállaljuk mindama történést, amelyek előrejelzését álomban láttad, mert megvan bennünk az Erő: felvállalni, s betölteni mindazokat, amiknek mindenképp be kell teljesedjenek. És nem magunkért, de másokért kell felvállaljuk egyéni Sorsunkat, amint felvállaltuk azt már az Út kezdete előtt: néked sokakért, s nékem... – mindenekért, hogy Holnapot: de már egy Valós, Tiszta Holnapot adhassak mindazok kezébe, akik ma még a Holnaptalanság peremén egyensúlyozva lépdelnek Útjukon. A Holnapot kell megkötnöm mindazon Szellemek számára, akiknek ez az egyetlen reménységük, hogy e Holnap révén egy percen visszatérhessenek mind az Örök Jelen Világába, oda, ahol nincs múlt, és nincs holnap, mert szükségtelenné, törvénytelenné lesz ez is és az is.
   Ne tűnődj hát azon, ha tudván tudom: mily történéseknek kell elébe nézzek, miért nem teszem, hogy ama történések ne találjanak rám! Azon viszont tűnődj el: kell-e Nékem… Szabad-e Nékem elvetni magamtól mind a szenvedést, amikor ez Áldozat révén mindeneknek megépíthetem az Utat a Valós Lét Világa felé? Tűnődj el azon: kimondhatom-e az Atyának tett Ígérettel szemben most, az utolsó percben: Nem! Nem vállalom...?!
   Nemde hitszegővé és szószegővé válnék, s nem Emberrel, de az Atyával szemben! S hogy lehetnék hitszegővé, szószegővé Atyámmal szemben Én: az Atyának Egyetlenje?
   Tűnődj el ezeken, s ami választ megfogalmazol magadban, zárd szíved rejtekére, hogy már csak akkor álljon elébed, ha bekövetkezik az az Utolsó Perc. Az Utolsó Perc, amely mégis: A Legelső Perc leszesz akkortól a Reménység Útján járóknak szívében s szellemében.

   Azzal a Mester ismét elhallgatott. Nem feleltem, mert tudtam: szavaira nem is vár feleletet. Imáimba s elmélkedéseimbe merültem, amiként Ő is, hogy már csak a hajnali derengés emeljen ki szinte kábult révületemből. Akkor még tán szólottam volna, hogy jelezzem Mesteremnek: megértettem mind a szavait, de mert hogy testvéreink ébredezni kezdtek, nem szóltam mégsem. Tudtam: a Mester tudja, milyen választ adnék, s ez számomra elégséges is volt.

   – És akkortól kezdve megértettem mind a Tanításokat, mintha a Mester szavai, s az elmélyült meditáció egy titkos kaput nyitott volna meg elmémben, egy Kaput, amely mögött korábbi, bár még a Titkok Mezején maradt Utaim során megszerzett Tudás rejtezett volna. Mert előző Utaimról, s az azon Utakon végzett feladataimról még mindig nem kaphattam képet, de már tudtam az Utak Titkát, amint tudatomba áramlottak az egykor volt Utak során megszerzett, s magaménak tudhatott Felismerések is. Úgy éreztem: évezredeket léptem át ezen egyetlen éj alatt, évezredeket, amelyek bár visszafelé vittek az Idő síkján, mégis előre haladtam általuk, egy távoli Holnapba, amely egyben maga volt a legrégibb Múlt, vagyis a Kezdet: Utaim hosszú, végeláthatatlan hosszúságú sorának kezdete.
   Látni nem láttam korábbi Utaimat, de éreztem azok erejét, s éreztem a Felismerésekbe rejtett Bölcsesség-atomokat, de úgy, olyan formán, hogy tudtam azt is: mind, a hosszú Utak során megszerzett Tudás is valóban csak egy kicsiny szikrája, semmi kis atomja a Végtelen Bölcsesség Teljességének: ama Bölcsességének, amelynek teljességével senki sem bír, hanem csak az Atya, s a Fiú, akinek e Bölcsesség Örök Részül adatott már a Teremtés kezdete előtt.

   Kánába érve már meglehetősen nagy vendégsereget találtunk a lakodalmas háznál. A zsinagóga elöljárói épp úgy megjelentek, mint a környék koldusai: előbbiek pompás lakomára, míg az utóbbiak tán csak valami szerény alamizsnára várva, s én hirtelen megláttam mindannyiuk valós Én-jét, azt az Isten-elemet, amely ott rejtezik mindannyiunkban, mindannyiunk tudatában ellökhetetlenül, de nem elnémíthatatlanul, Istenünk előtt elfedhetetlenül, de önmagunk számára elfedetten, rejtett Kincsként, amelyről még csak fogalmunk sincs, mert a Felismerések befogadásának egy bizonyos szintjéig nem is lehetne.
   Láttam a sok gazdag zsidó szürke, erősen besötétült, s erősen beárnyékolódott Isten-elemét, amint láttam nem is egy koldus fénylő tisztaságú Isten-elemét is: s akkor egy pillanatig úgy figyelhettem meg őket, szembeállítva egymással a külső s a belső Világ valóságát, azoknak képeit. A kép megfogalmazódásának, vagy inkább észlelésének pillanatában a Mester ismét félrevont, s azt mondta:

   ~~ Amit most látnod engedtetik, csak kevés számú kiválasztottnak adatik meg látnia. Te azonban kell, hogy e kiválasztottak közé emeltess, annál is inkább, hogy elmondhassam: sem az nem a Valós kép, amelyet mint földi képet látsz, sem pedig az nem a Valóság teljessége, amelyet mint Isten-elemet érzékelhetsz a testi képzetek mögé rejtve. Nem, mert az adott Útra minden egyes testben járó csak a számára adatott Isten-elem egy részét hozza le, s te csak azt lehetsz képes látni. A teljes Isteni Szikrát, vagyis a Szellemet magát azonban nem látod, nem láthatod, mert nem láthatja és nem ismerheti azt senki, hanem csakis az Atya és az Emberfia, akinek a Teljesség a kezébe adatott Atyja által. Ne ítélj tehát se a fizikai, sem pedig a fizikai fölötti kép alapján, mert sem ez, sem az nem adhatja eléd a tökéletes képet arról, aki fölött véleményt próbálnál mondani! Te csak fogadd el... fogadd el mindőjüket úgy, akként, hogy mind az Atyának gyermekei, útjukat tévesztett bárányai, akiknek te kell segíts mielőbb visszatérni az akolba, mielőtt a farkasok órája bekövetkezendő leszesz. Hogy ki hol áll a Valóság szempontjából, azt már ne firtasd, ne nézd: egyek vagytok mindannyian a Teremtő Szeretetben, s ez elég. Elég, mert elég kell hogy legyen tudatodban: egyként szeretni mindeneket, amint egyként szereti azokat Atyám, s amint egyként szeretem őket Én magam is. Ha nem így volna, nem vállalhatnám fel érettük mindazt, amit felvállalnom mindenképp szükséges lesz, aminek előképét az álom mezején járva meglátnod engedtetett. S most menjünk: testvéreink már várnak reánk...

* * *

Nyomtatható változat