Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Advent 4.

2009.12.24
Tandari Éva: És mondá a Mester...
II. kötet /részlet/

   Már erősen virradt, amikor megébredtem: Mesterem még akkor is ugyanúgy ült, egybekulcsolt kezeire támasztva homlokát, ahogyan a Hold világánál utoljára láttam. Látszólag elszunnyadt Ő is, de ez csak a látszat volt; én azonban tudtam, nem alszik. Nem alszik, de köztünk sincs, szelleme felemelkedett e Föld színéről, hogy egy másik, egy számomra s mindannyiunk számára elérhetetlen magasságban időzzön. Akkor még nem tudtam: már a Holnapok történésére készíti fel magát ekképpen.
   Némán és mozdulatlanul figyeltem, míg a kelő Nap első sugara meg nem érintette csodás, békés arcát. Akkor aztán felemelte fejét egybekulcsolt kezeiről, s szomorkás mosollyal rám pillantott, mint aki szavak nélkül köszönt, vagy mint aki mondani kívánna valamit, amit mégsem… – még nem mondhat ki...
   Mozdulni szerettem volna, hogy a kezem nyújtsam Felé, de valami gátolt benne, hogy megmozduljak. Hogy mi volt az, ami mozdulásomat lehetetlenné tette, magam nem tudtam, ám Mesterem halkan, hogy ne zavarja hangos szóval a többiek lassan foszladozó álmát, megmagyarázta:

   ~~ Ha most hozzám érsz, ártalmadra lehet az érintés, mert szellemed s tested egyaránt gyenge elviselni az Erőt, amellyel töltekeztem szellemi távollétem idején. Mert töltekeznem kellett, hogy viselhessem mind a Föld bűnét s annak minden terheit, hogy valós és teljes testi erőmben érjem meg a Napot, amely egyre inkább közelít. Ma még tán te sem értheted e szókat, mert nem tudod: mekkora terhet kell majd viseljek, s ez így van jól. Így, mert most még nem volnál képes elhordozni ama fájdalmat, ami akkor reád is kell hogy hulljon. De akkor már meglesz benned is amaz Erő, amely át kell segítsen a fájdalmon, hogy Utad második részét is képes légy felvállalni, s maradéktalanul betölteni.

   Igaza volt Mesteremnek: nem igazán értettem szavait, de a hangjából reám hulló Erő megnyugvással, s benső békességgel töltött fel, mint addig is mindenkor. S már érkezésem sem lett volna, hogy megkérdezzem szavai értelmét: testvéreim ébredeztek, s valamiképpen éreztem, Mesterem nem akar előttük válaszolni a kérdésemre, s még azt is szívesebben venné, ha magát a kérdést sem hallanák. Ez azonban csak az én érzésem volt, ám hogy a Mester nem kezdett bele szavai magyarázatába, mindenképp jogosnak s valósnak éreztem e gondolataimat.
   Hamarosan nem is éreztem fontosnak, hogy választ kapjak e kifejezetten csak engem érintő kérdésre. Nem, mert lassan mindannyian ébren voltunk, s hogy ettünk néhány falatot, készülődni kezdtünk, hogy tovább induljunk. Eredetileg Délnek indultunk, hogy Jerikóba, majd onnan Jeruzsálembe térjünk, most mégis Észak felé vettük az irányt, mert hogy előtte Kapernaumba kívántunk menni, s hozzá minél előbb. Amikor már csaknem útra keltünk, híre jött, hogy asszonyom anyja betegágyban fekszik, s hogy asszonyom s a család minden tagja erősen aggódik érte. Kedves, tiszta teremtés volt, mindannyian kötődtünk hozzá: szerettem volna, ha a Mester legalább egy pillantást vet reá, mert tudtam: már az is gyógyulást hoz számára. Ám alighogy felszedelőzködtünk, emberek sokasága közeledett felénk, sokan azok közül, akik a Hegyen mondott beszédet is hallották, de volt aki Kánából, vagy éppen Nainból, s más, közelebb eső városból érkezett. Egy írástudó lépett ki a sokaságból, tán hogy magyarázatot adjon érkezésükre. Azt mondta:
   – Mester, követünk Téged, vezess minket...
   Jézus nem szólt, csak végignézett az embereken, akik helyeslően bólogattak az írástudó szavait hallva. Látszott rajtuk, hogy már napok óta úton vannak (többségük legalábbis) s a Mesternek a fáradt arcok láttán nem volt szíve szó nélkül továbbindulni. Máté, aki kicsit hátrébb állt tőlünk, csendesen méltatlankodott, amiért ennyien összegyűltek: miért fárasztják a Mestert? Minthogy gondolata főként az írástudó ellen kélt, Jézus akkor megállt, s reá nézve azt kérdezte:

   ~~ Emlékszel-e még, Máté: hol, s miként találkoztál Vélem? Eszedbe tudod-e idézni, miként volt, hogy követőmmé lettél?

   Máté lehajtotta a fejét. Igen, nagyon is jól emlékezett, honnan hívta magával a Mester! Lelki szemei előtt látta is az akkor lejátszódott történetet, amint láttam azt magam is:
   A vámszedő helyen voltunk, amikor Jézus megállított bennünket, s egy emberre pillantott, a kinek Máté volt a neve. Egy pillanatig csak nézte, majd azt mondta néki:

   ~~ Jöjj, és kövess engem!

   Az akkor felkelt, s egyetlen szó nélkül követte Őt.
S Jézus most csöndesen azt kérdezte:

   ~~ Emlékszel-e: míly készséggel s örömmel követtél? Miért véled hát: e kicsinyeknek tiltva vagyon, hogy kövessenek? Miért véled: számukra nem okoz ugyanolyan örömet és megnyugvást, ha szavaim hallhatják?

   Máté egy ideig nem felelt, de aztán ráemelte tekintetét Jézusra, s az mindennél ékesszólóbban beszélt. Jézus elmosolyodott: annyi igaz s hű Szeretet volt Máté pillantásában, hogy nem tudta tovább dorgálni. Már csak annyit mondott néki halkan:

   ~~ Ne félj! Ha fáradok, az én Mennyei Atyám ismét megerősít engem. – azzal visszafordult a sokaság felé, akik egy kissé hátrébb húzódva kezdtek volna letelepedni, hogy hallgassák a Mester szavait. Minthogy azonban egyre többen és többen érkeztek, s a hely nem lett volna alkalmas, hogy akkora sokaság ott kényelmesen letelepedjék, a Mester szavára ismét felszedelőzködtek, s útnak indultak, hogy a Genezáreti tavon (vagy ahogy más néven nevezték: a Genesiai tengeren) átkelve a tó és Godara városa közt lévő síkon üssenek tábort. Azért is küldte előre őket Jézus, hogy mire magunk is átérünk, az emberek végére járhassanak a magukkal hozott eleségből való falatozásnak, s meg is pihenhessenek egy kissé. Ahogy a sokaság lassan eltávolodott, mi is elindultunk.
   Lassan, szinte csak sétálva mentünk, mert tudtuk: két testvérünk, az ifjabbik Jakab, és Iskariótes Júdás, aki a pénzt kezelte már kezdettől, a napnak eme szakában nem talál egykönnyen csónakot. Ugyan a halászok, akik a kora reggeli órákban visszatértek a halászatból, már bevontatták bárkáikat, de ilyenkor volt ideje a hálók vagy épp a bárka javításának, ha az szükségeltetett, s ami szabad vízi jármű volt, azt az előttünk indult sokaság foglalta le, hogy átkeljenek, amint a Mester mondta nékik. Lassan lépdeltünk hát: köröttünk mind több és több, a kora tavasz fényében fürdőző, dús lombú fa állott, s a fák ágain csodás hangú madarak köszöntötték dalukkal a Napot, az Életet... Jézus maga is kedvtelve hallgatta azok énekét, majd azt kérdezte:

   ~~ Vajon mit gondoltok, miért tud az ég ezer és ezer csöppnyi madara oly szépen dalolni? Mi teszi íly széppé azok dalát?

   Nem válaszoltunk, mert hisz hát mit is mondhattunk volna? A Mester egy ideig várt, majd Ő maga válaszolt meg feltett kérdésére:

   ~~ E kicsiny állatok dala a bennük lakozó tisztaság végett íly szép. Ők mindig arról dalolnak, ami kis szívükben van, s ott nincs más, mint a feltétel nélküli bizalom. Még ha valamely ragadozó vág is közébük, hogy kiemelje a csapatból a maga zsákmányát: a rémület múltán már ismét a Bizalom dalát zengik. A Bizalomét, a Holnapokba vetett hit tudatlanul is tudott, őszinte szavát zengi daluk. Mert e kicsiny lényekben nyoma nincs az álnokságnak, a hideg számításnak, a mindig mást és mindig többet akaró, rideg fontolgatásnak, mérlegelésnek. Élik a maguk egyszerű életét, napfényről és fészekről, a minden nap meglelt, mert Atyám terített asztalán számukra elhelyezett élelemről dalolnak: nem mint kívánságról, de mint bizonyosságról, amely bizonyosság aztán meg is adja nékik a mindennapi betevőt. S ők ezzel elégedettek is, boldoggá teszi őket a Szeretet tudattalan való megélése. Az Ember, aki hallgatja daluk, persze minderre nem gondol, nem is tudja: mit tanítanak néki e kicsiny lények. Annál is inkább nem, mert mindennapi gondjai olyannyira betöltik elméjének minden kis szegletét, hogy nem csak megérteni, meghallani sincs ideje e kicsiny dalnokok Üzenetét. Pedig ha csak egy szikrája élne bennük e kis madárkák szívében élő Bizalomnak és igaz, tiszta Szeretetnek az Ég Ura iránt...

   A Mester itt félbeszakította mondandóját, s szomorkás mosollyal lépdelt tovább. Mi mellette – mögötte haladtunk, és szavai igazságán tűnődtünk. Így, gondolatainkba merülve értünk le a tó partjára.
   Amint sejtettük, két testvérünknek valóban nem volt egyszerű dolga: már csak akkor sikerült megállapodniuk az egyik bárka tulajdonosával, amikor Jakab megmondta: A Mester részére akarják elkérni a bárkát. Akkor aztán egy nagyobbacska vízi alkalmatosságot bocsájtott rendelkezésükre nékik egy idősebb, istenfélő zsidó, bár maga nem tarthatott velünk. A halakkal volt vesződsége, amelyeket fiai fogtak ki kevéssel előtte, azt válogatták asszonyával, s a két ifjabbik, még alighogy ifjúkorba cseperedett fiúval, hogy aztán mindjárt el is vigyék a zsákmányt a piactérre. A Mester köszöntötte a családot, majd néhány szót váltott velük. Azután megáldotta őket, s a távollévő, két idősebb fiút is, akik a halászat után már a piactérre mentek, hogy helyet foglaljanak: ne akkor kelljen tülekedniük, ha apjuk s két ifjabb testvérük kiér a zsákmánnyal. A Mester ezután beszállt a bárkába, ahol Jakab és András, s még Taddeus és a Kananeusok földjéről való Simon már az evezőlapátot fogták. Az ég még ekkor is teljességgel derűs volt, bár enyhe szellő érzett, de ez még szerencsésnek is volt mondható, mert gyorsabbá tette a bárka haladását a gyengén fodrozódó vízen. Miután a Mester beszállt, mi, többiek is a bárkába szálltunk. A négy testvér óvatosan evezni kezdett: sok zátony volt a part közelében, nem akarták, hogy óvatlanságuk végett egyiken elakadjunk.
   Vagy négy órányi evezés után értünk partközelbe: még láttuk a nemrégiben rakott tüzek füstjét, majd hamarosan egynémely asszonyt is, akik a tóparton hajlongtak, bizonnyal a kicsinyek alá való rongyokat öblítették éppen: hadd száradjanak meg, mire ismét útra kelnek, hogy otthonukba térjenek. Aztán hogy felbukkanó bárkánkat meglátták, félbehagyták foglalatosságukat: futottak megvinni érkezésünk hírét.
   Az emberek valamivel távolabb telepedtek le a parttól, ahol néhány fa menedékül szolgálhatott számukra az egyre erősebbé váló napsütés ellen. Hogy a partra vontattuk a bárkát, magunk is igyekeztünk a hűsebb árnyékba érni.
   Mire a táborozók közelébe értünk, már vártak minket: mindannyian álltak, s mély meghajlással köszöntötték a Mestert, aztán ismét letelepedtek. Azok, akik beteget hoztak, vagy akik maguk betegek voltak, a kör szélénél, valamivel távolabb telepedtek le a többiektől: ezek állva maradtak, már aki tudott állni.
Jézus elsőként ezekhez lépett, s kezét feléjük nyújtotta áldón: a betegek többsége azonnal megigazult testtel ugrott fel, s áldotta az Urat, majd közelebb húzódtak ama csoporthoz, ahol az egészségesek ültek. A külön maradottakhoz már egyenként lépett a Mester, s miután néhány szót váltott mindegyikükkel, azokat is megáldotta, feloldozván azokat bűneik kötelékéből, s ezzel a betegség kötelékét is elvágta, amely fogságában tartotta testeiket. Amikor ezek is közelebb húzódtak a többiekhez, Jézus egy magasabban álló domb felé indult, majd ott leülve tanítani kezdett. Beszélt a Szeretet mindent betöltő, éltető Erejéről, a testnek és szellemnek tisztaságáról, a bűn elvetésének fontosságáról, s az őszinte, töredelmes bűnbánatról is, ekképpen:

   ~~ Messzi földről jöttetek, mert gondok és betegségek gyötörtek titeket. És jöttetek azért is, hogy szavamat halljátok. De vajon mi vezette Felém lépteiteket? Miért, hogy nálam kerestetek enyhet szenvedéseitekre?
   A reménység, a bizalom, vagy a csüggedés, a kilátástalan holnapoktól, a betegségtől, vagy épp a haláltól való félelem? Bizony, hogy a csüggedés és a félelem, mert elmétekben ez rakott fészket. Aki betegen, mindenféle kóroktól, testi egyenetlenségektől gyötrötten kellett útra keljen, a gyógyulást várta Tőlem, s aki testében egészséges volt, azt a folytonos bizonytalanság indította útjára. Testnek és szellemnek betegeiként indultatok el hát mindahányan, mert Aki igazán gyógyírt adhatott volna kínjaitokra, s nyugovást: otthonaitokban nem leltétek. Nem, bár minden szombatnapon ott ültök a zsinagógában, s az Írások szavaival töltekeztek. Ám az Írások nem szívetek: csak elmétek ajtaján kopogtatott, s hogy a megpróbáltatások, a nehézségek, vagy épp a testnek betegségei támadtak ellenetekre: meghasonlott a ti üres szívetek elmétek szavával, s beteggé tette e benső harc testetek-lelketek, vagy épp Szellemetek. Ismeretet szívtatok magatokba az Írásokból, s a Talmud soraiból: ám hitetek nem ébredt fel, az aludt szívetek mélyén. A valódi, a Teremtő Atya irgalmába vetett, tiszta Szeretetről beszélek, ami az Igazi Hit legfőbb ismérve s alapja. A gyermek, aki enni kér szülőjétől, tökéletes bizalommal kéri azt, s nem csak azért, mert szereti szülőjét, de mert bizton tudja: szülője is szereti őt végtelen és hatalmas szeretettel. Ha pedig a ti kicsinyeitek ekkora hittel tudják hinni a ti irántuk való szereteteteket: miért nem hiszitek ti magatok: Atyátok, aki Létetek adta, százszor és ezerszer inkább szeret mindannyiótokat, s amit kértek, azt a kezetekre adja? Bizony, mondom néktek: ha csak szikrája élne bennetek saját kicsinyeitek hitének és bizonyosságának, mind az Egészség birtokosai maradtatok volna. Ám ezt lehetetlenné tette számotokra az, hogy meggyökeresedtetek a ti keményszívűségtekben! Mert keménnyé és hideggé tette bennetek szíveteket és szellemeteket a reárakódott kéreg, amelyet bűneitek és vétkeitek sokasága vont azokra: ama bűnök és vétkek sokasága, amelyekkel éltek már az Idők kezdete óta, s amelyek ártó árnya most reátok hullott, megnehezítve számotokra a mindennapokat, megbetegítve testetek-lelketek s szellemetek. Akkor aztán tanakodni kezdtetek, s tűnődeni a ti elmétekben: mit tegyünk? Kihez forduljunk vigaszért és gyógyulásért? S most itt vagytok, s tőlem kértek gyógyírt: csak mert nem tudtok a Teremtőhöz fordulni; tiltja bennetek a félelem, amelyet bűneitek és vétkeitek végett viseltek. Mondom tehát néktek: tárjátok ki szíveteket a Teremtő Isten felé, hogy valóban, s már örök időkre, s még azon is túl, a Végtelenségig enyhet és békességet leljen a ti szellemetek az Atya Szívében. Olyan enyhet s olyan békességet, aminőt csak a kicsiny gyermek érezhet és élvezhet, ha Szívetek melegét érzi s élvezi. Mert Atyátok tenéktek valóban a Teremtő Atyátok, Aki nem kér mást, mint hogy tisztítsátok meg magatokat mind a bűnök s a vétkek sűrű, fekete sarától, tisztítsátok meg szívetek-lelketek és Szellemetek egészét, hogy már e megtisztított Lét-elemeket tárhassátok Felé: s akkor Ő fölébetek nyújtja az Ő óvó tenyerét, s megoltalmaz titeket mind a gondoktól s a bajoktól, s meggyógyítja mind a bennetek szunnyadó betegségeket, hogy azoknak többé ne lehessen hatalmuk fölöttetek. Ez a Valódi Boldogság elixírje, az a valós és örök Gyógyulást hozó szer, amelyért mindannyian útra keltetek, hogy megszerezhessétek azt szavaim s Erőm által. Én ezt most elétek adtam: akinek füle van hallásra, hallja meg szavaim, s akinek szeme van látásra, lássa a meggyógyítottakon az Istennek keze nyomát, Aki általam gyógyulást adott nékik. És akinek pediglen Szíve van, az tisztítsa meg az ő szívét mind a bűnöktől, s a vétkeknek árnyától, s úgy tárja azt már megtisztítottan a Teremtő felé, hogy Atyám megtölthesse azt az Ő végtelen Szeretetének balzsamával, s Szívébe zárhassa amaz szíveket: szél ne fújja, Nap ne perzselje, bánat ne érje, s hogy többé ne találhasson rá a gonosz, hogy ellene vesse az ő fegyvereit. Gyógyulni vágytatok, s Én néktek adom az Egyetlen Gyógyírt, amely minden bajt meggyógyít! Tanuljátok meg igaz szívvel keresni, meglelni, és valóban Szeretni Azt, Aki létetek adta, s Aki egyként oltalmazza minden teremtményét, ha az kész elfogadni alázatos szívvel ezen oltalmat. Éljétek, ne csak olvassátok a Törvényt, és éljétek a Valódi Szeretet Törvényét is, hogy megigazuljon a ti szívetek minden egyenetlensége, s elmúljék rólatok a Tegnapok súlya s magatok építette átka. Legyetek kicsinnyé e Föld színén, amint kicsinyek vagytok a ragyogó Nap alatt is, de kicsinyek, semmik vagytok a szikrázó Csillagok alatt is: s e kicsinység mégis naggyá és hatalmassá lesz bennetek, ha készek és képesek vagytok elfogadni kicsinységteket a Teremtő Isten végtelen nagysága mellett; mert csak az lesz naggyá, aki tudja: kicsinységéért megoltalmazza őt a Teremtő, Önnön Tiszta Erejét árasztva reá, hogy naggyá és erőssé lehessen az Atya Szívében az ő kicsinységében.
   Éljétek, és éltessétek is a Valódi Szeretetet! Ezt azonban sem megélni, sem pedig egymás szívén éltetni nem lehet képes az, aki nem tud megszabadulni a maga tisztátalanságának fogságából! Ha ki naggyá akar lenni e Föld színén, hogy ember-testvérein uralkodjék, az meglehet: naggyá is lészen itt… ám kicsinnyé, semmi kis porszemmé válik a Mennyeknek Országában, s azok, akiket itt most uralma alá tört, rajta fognak lépdelni, mint ők itt a semmi kis kavicsokon. Vessétek el magatoktól tehát a bűnt, töredelmes szívvel bánjátok meg azokat a ti Atyátok előtt, hogy elnyerjétek bocsánatát, s az Igazság Törvénye helyett már majd a Kegyelem Törvénye áraszttassék ki fölöttetek a Teremtő Isten Szívéből.
   Én azért jöttem e Föld színére, hogy szószólótok lehessek Atyám előtt. De azért is jöttem, hogy megmutassam néktek Atyám valós Országát, s megismertessem tevéletek annak minden Törvényeit. Térjetek meg hát a ti bűneitekből, töltekezzetek a legfőbb Törvény, a Szeretet Erejével, hogy méltókká legyetek a bűnbocsánatra, s majdan az Istennek Országára...

* * *

Nyomtatható változat