Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Advent 5.

2009.12.25


Tandari Éva: És mondá a Mester...
I. kötet /részlet/




   Betlehembe érvén tehát József helyet keresett volna Máriának, s a bármely percben megszülethető Gyermeknek, majdhogy sehol sem akarták befogadni a szemmel láthatóan szenvedő asszonnyal; egy félreeső helyen álló kis istállóban húzták meg magukat. József fekhelyet készített a szenvedő Anyának, majd hogy lefektette, mécs világnál fohászkodni kezdett övéiért, kérve az Atyát: kit nékik küldött, a Gyermek minden baj nélkül szülessék meg. Távol voltak minden lakott épülettől, és egy nem volt az asszonyok között, aki felvállalta volna a bába szerepét, pedig bizony nem csak olyan akadt köztük, aki maga már több gyermeknek is életet adott, tehát ismerhette annak lefolyását, valamint az Újszülött, s az Anya ellátásának hogyanját s mikéntjét, de még olyan asszony is, aki kifejezetten mint bába kereste mindennapi kenyerét...
   És József mégis egymaga kellett szembenézzen a szüléssel, s persze: ez sem volt véletlen! Nem, hisz az ÚR nem volt, s nem is lehetett volna olyan, mint más újszülött, ennek híre azonban nem mehetett szét Betlehemben, mert akkor Heródes emberei abban a pillanatban vesztére törnek a kis Családnak, s azoknak nem lehetett volna érkezésük elmenekedhetni. Heródes ugyanis már előre tudta: érkeznie kell Valakinek e Föld színére, Valakinek, aki hatalmasabb lesz, mint ő. Ennek pontos idejét ugyan nem tudta, amint nem lehetett tisztában az Érkezés körülményeivel sem, de ha poroszlói hírül viszik neki, míly rendkívüli Gyermeknek adott életet Mária, Heródes azonnal tudta volna: a Gyermek az, akit az Írás lapjai megjövendöltek. S az összeírásig József semmiképp sem hagyhatta volna el Betlehem városát, amint maradnia kellett volna Máriának is a Gyermekkel. A többit nem kell részletezzem, hisz Heródes vak hatalomvágya és hatalomféltése napnál világosabban mutatkozik meg az Írás azon soraiban, amikor önnön gyermekeinek megöletéséről, vagy a kisdedek legyilkoltatásáról ír az Evangélium (Mát.2.16).

* * *

   Az Atya rendelése volt tehát, hogy Heródes ne szerezhessen pontos értesülést a Gyermek születésének idejéről, amint az is, hogy a Gyermeket fellelő bölcs férfiak se vigyenek néki hírt: hol találták meg a Kisdedet. Ugyanis azt még maguk a tudósok, tehát a bölcsek sem tudhatták, hisz mint mondtam, ők sem lehettek azzal teljességgel tisztában: mely égi jelenség az igazi Jel. Azonban már erről is beszél a Máté szerint való Evangélium, így magam nem térek ki rá. Azt javaslom, haladjunk inkább tovább történetünkben, annál is inkább, mert gyakran teszik fel a kérdést testvéreink: hol, s miként töltötte vajon az ÚR azon esztendőket, amelyek megelőzték működését.
   Amint mondtam: a korai esztendőket Egyiptom földjén, majd (amint az Ószövetség próféciái jelezték) Názáretben töltötte a Szent Család. A kisgyermek évekről mi magunk is csak azt és annyit tudhattunk akkor és ott, ami és amennyi Mária szavai nyomán tudomásunkra jutott. Bár most már teljes képünk van ezen esztendőkről, itt és most magam is csak a legfontosabb dolgokat mondom el. S persze: azt a képet mutatom még meg, amely a te szívednek oly kedves, s amely képet már meditációs utaid egyikén-másikán is láthattál. Azaz: a Kisded életének egyes főbb vonását mondom el, s az Ő végtelen kedvességű arcát, édes mosolyát mutatom meg ismét, amellyel Anyjára: Máriára, s mind a körötte élőkre árasztotta a Benne lévő Erőt és véghetetlen Szeretetet.
   Mindazokat a történéseket, amelyeket elmondok, akként mondom el néktek, amint azt maga Mária mesélte egykoron:

   – Jézus, miután szellemi testtel világra jött, hamar betöltekezett a Föld körül keringő gondolatenergiákkal, de még sokáig úgy érzett: a Gyermeknek nincs súlya. Ezt így akkor talán nem tudtam volna megfogalmazni magamnak, de valahogy mégis tudtam, hogy így van, hogy ez adja, hogy Fiam testecskéje szinte csak mintha egy halványezüst felhőcske volna, úgy lebegett a szalmára terített takarón. Szinte épp csak hogy láthatóvá lett teste, amikor József a karjára vette, s még a jászolban lévő szalma sem hajlott meg súlya alatt, csak amennyire azon anyagok meghajlították azt, amelyekbe József a csöppnyi testet bugyolálta. S még csak nem is annyira a hideg, mint inkább az avatatlan tekintetek elől kellett oly gondosan bebugyolálja, amelyek (attól tartottunk) bármely pillanatban behatolhattak volna az istálló nyitott oldalán, amelyet a (kor szokása szerint) itt is csak két oldalról fedtek, s még a tetejét, hogy az állatok széltől és esőtől egyaránt védelmet élvezzenek. Azt ugyan sejtettük: míg az emberek bizonyosra nem veszik, hogy a Gyermek már megszületett, nem kell attól tartanunk, hogy egyőjük is arrafelé jönne; azt viszont nem tudhattuk, milyenné lesz a Gyermek testecskéje, mennyire változik a mi testeinkhez hasonlatossá az elkövetkezendő órák, napok során. S hogy mennyire nem volt indokolatlan ezen elővigyázatosság, azt hamarosan tapasztalhattuk, amikor néhány óra múltán a környéken legeltető pásztorok toppantak be, mondván: egy Angyal szavára érkeztek, aki szólott hozzájuk.
   Egyszerű, szerény és szegény pásztorok voltak, akik miután a nyájaik amúgy is elnyugodtak, boldog örömmel jöttek el, hogy köszönthessék Őt… Tudtam, éreztem: tőlük nem kell féltsem Gyermekemet s a Titkot, de József azt mondta: nem csak ők; más épp úgy betoppanhat, más, aki már nem ennyire egyszerű, s akinek szándéka tán nem ennyire tiszta, mint e pásztoroké volt...

   – Mária ugyan nyugodt volt, bízott az Atya gondoskodó Szeretetében, s abban: Atyánk megoltalmazza a Gyermeket, hisz Tőle érkezett. Épp oly mély nyugalom, és tiszta, gyermeki bizalom élt Benne, mint akkor, amikor az Angyal szólott véle, jelezve: Isten-Anyává leszesz...
   József azonban már egy kicsivel nyugtalanabb volt: no, ő sem hite és bizodalma gyengesége, mint inkább élemedett kora végett, amely korban már egyébként is több a tapasztalások adta aggódás az emberek tudatában. Abban a sötét korban, s épp Heródes uralma alatt élhetve ez persze természetes is volt!
   A Kisded teste néhány óra múlva látszólag semmiben sem különbözött a többi gyermek testétől, s ha nem oly könnyű: maguk a mellette álló szülők is azt vélhették volna: valamiféle káprázat játszott vélük, az láttatta oly áttetszőnek kezdetben a kis testet. Egy-két nap alatt azonban a testnek súlya lett, s akkortól kezdve a Gyermek csak úgy élt, s növekedett, amint a többi gyermek, így amikor be kellett mutatni Őt a templomban, már bátran vitték oda; csak ki a Beavatottak erejével bírt, érzékelhette: a Gyermek nem e világból való, s Reá nem e világ törvényei vonatkoznak!
   – Csak a hetedik napon kezdett enni – mondotta még Mária. – Addig magam sem tudtam: miféle energiákkal marad köztünk, s főként úgy, hogy a kis test szemmel láthatóan vált mind erősebbé és erősebbé. Amint teste valós formát öltött (tehát amikor a Kisded szellem-teste betöltekezett a köröttük lévő világ gondolat-energia anyagával), szemei látásra nyíltak, majd nyomban elaludt, mint ha még érzékenyen érintette volna a tömör testekből álló világ, amelyre pillantása esett: a jászol, a szalma, a mi testeink, s a köröttünk álldogáló barmok: mind-mind egy idegen világ elemeiből álltak, amelyet meg kellett ismernie, hogy teljességében befogadhassa, s a maga testét a mellette álló Ember-testekhez hasonlatossá tehesse.

   Ezt azonban már Szellemi tudatával vitte végbe, s ehhez nem volt szüksége rá, hogy a test tudatát is éber állapotban tartsa. Aludt, szinte egyfolytában aludt, majd hogy megéhezett, ismét rápillantott Máriára, gondolati úton jelezve felé kívánságát. Mária legalábbis így mondta:

   – Mindig megéreztem, mit kíván, így sohasem volt rá szüksége, hogy sírással jelezze azt. Tudtam, mikor éhes, mikor álmos, s mikor kívánja, hogy karra véve megtámogassam szívem szeretetének erejével. Sokat, s édesen mosolygott, bár szemében mindig ott maradt valami szomorkás árnyék, mintha előre látta volna: micsoda értetlenség fogja fogadni szavait, s mind a Tanításokat a későbbi évek során...

   – Igen: a göndör fürtű, lágy-meleg, barna szemű, hamvas bőrű s minden szempontból tökéletes testtel, és a kezdeti pillanattól tökéletes Tudattal bíró Gyermek tudta: Tanításai kőfalakba fognak ütközni! Az önzés, a Szeretetlenség kőfalába, amelyet lerombolni tiszte volt, hogy azok helyére a maga legönzetlenebb, legtisztább Szeretetének energia-falát húzhassa fel: hadd rejtezzék el mögé mindaz, akit rémít a világ hidege...

   – A Gyermek szokatlanul korán nyílt meg e világra. – mondta még Mária – Esztendős sem volt, már járt, s hamarosan tökéletesen ki tudta fejezni magát. (S mindezek nem lassan, nem fokozatosan, de egyik pillanatról a másikra következtek be, tehát akkor, amikor ezen ismereteket kibontotta tudatában!) Nem csak kívánságait mondta el, de gyakran gondolatait is. Emellett azonban kevés szavú volt. Ritkán szólt, mintha nem tartaná szükségesnek hogy feleslegesen szóljon. Szava, hangja olyan volt, mint a csermely csobogása: tiszta és üde, s oly igaz és bölcs is, mint a csermely maga. Ha az udvaron járt, az állatok kivétel nélkül mind a nyomába szegődtek, s ha a kertben üldögélt gondolataiba merülten, szívesen heveredtek le mellé, mintha csak sütkérezni akarnának gondolatai fényében s melegében. Érintése jótékonyan hatott rájuk, s nem csak rájuk, de az emberek fájdalma is megszűnt, ha csak értette őket kicsiny kezével.

   (Már akkor suttogni kezdték: valamiféle mágikus Erő lakozik Benne, s Mária csak most áldhatta igazán a Teremtőt, hogy Heródes, aki oly-igen vesztét kívánta a Gyermeknek: már a föld alatt porlad...)

   – Szilárd ételt sokáig nem vett magához, mintha nem lett volna képes befogadni a vad, durva energiákat közvetítő táplálékot, és húsételt sohasem fogyasztott már gyermeksége idején sem. Még ünnepeken sem, bár egyéb napokon mi magunk is tartózkodtunk a húsevéstől, így igazán nem is volt feltűnő: mennyire idegenkedik azoktól a fiúcska...

   – József, amint az akkoriban szokás volt a szegény iparos embereknél: korán munkára szoktatta a Gyermeket, aki figyelmesen hallgatta, s elsőre meg is jegyezte minden szavát. Úgy, akként jegyzett meg mindent, hogy nyilvánvalóvá lett: csak feledett, vagy feledni vélt ismereteket elevenítenek fel benne apja szavai. Mert Józsefet ő is apjaként nevezte, s szerette (nem Atyjaként: apjaként! A két kifejezés közti különbséget megint csak a ti szóhasználatotok helytelen irányú változása, hadd ne mondjam: deformálódása törölte az emberi tudatok mélyéről!), s akként is szólott véle. Tisztelettel volt iránta, mint minden gyermek, egészen József földi halála napjáig. Ha jól, figyelmesen olvassátok az Írásokat, magatok is könnyűszerrel ráébredhettek: József nem sokáig maradhatott Mária és a lassan felnövekedő Jézus mellett. Mire Jézus ideje elérkezett, s megkezdte Tanítói működését, József már rég a holtak birodalmában volt; vagyis visszatért földi feladata végeztével a Szellemi Hazába.

   Jézus József halálakor már a zsinagóga ismert és elismert tagja volt, olyan Ifjú, Akinek nagy jövendőt jósoltak bölcsessége miatt. E Bölcsesség azonban már kora gyermekségétől megnyilvánult, s nem akkor, amikor azon az emlékezetes zarándoklaton elmaradván tőlünk, szüleitől; a templomban oktatta az Írás (tehát a Tórák, a Mózesi Öt Könyv, a Talmud stb.) szavait, s azok értelmét! Annál sokkalta korábban, már Egyiptom földjén is, ami nem kis feltűnést keltett, hisz a Gyermek épp úgy nem részesedhetett kiemelt oktatásban, ahogy a kor többi szegény sorsú gyermeke sem, s a hitbéli Tanokból sem ismerhetett meg annyit, amennyinek tudásáról mégis ékes tanúbizonyságot tett szavaival. A Fiúcska oly magas szintű bölcsességet tanúsított, amire egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni. Emellett igazságos volt, s nem csak a korabeli gyermekek közt tett igazságot, de a felnőttek vitás kérdéseiben is mindenkor bölcsen nyilatkozott. Igaz: szemmel láthatóan kerülte, hogy szólnia kelljen, amiként az kicsinysége esztendeiben is szokása volt. Inkább hallgatta az idősebbek szavait, mint aki magába kíván zárni mindent, mi hasznára lehet a következő esztendők során.

   Mi ma már tudjuk: erre nem volt szüksége, hisz mindama Bölcsesség magvát magával hozta Szellemébe zártan, amelyet később az Emberiség kezébe kívánt adni. Ezeket bontotta ki magában gyermeksége esztendeiben, hogy használhassa azokat, legalábbis azon a szinten, amilyen szinten erre a körötte élők szellemi fejlettsége módot és lehetőséget adott számára. (S még így is volt, hogy a felnőttek egyszerűen nem értették szavát, sem logikai, sem hittudományos okfejtéseit!)
Ahogy a Szeplőtelen Anya mondotta:
   – A Gyermek gyakran vált teljességgel szótlanná, olykor napokra is magába fordulóvá, mint aki már akkor: kicsinysége évei alatt a későbbiekben bekövetkezendő történéseken töpreng, vagy mint ha egy másik, egy mindannyiunk számára láthatatlan és elérhetetlen Világba lépett volna tudatával, majd hogy ismét szóra nyitotta ajkát: még nagyobb Bölcsességről tett tanúbizonyságot, mint annak előtte.
   – Mi ma már azt is tudjuk: Jézus olyankor csakugyan átemelte tudatát egy másik, egy nagyságrendekkel magasabb dimenzióba, hogy ott bonthassa ki apránként mindazon tudás-elemeket, amelyeket magával hozott, s amelyeket már a fizikai test tudatának, pontosabban a földi, az emberi agynak határain belül kibontani módjában volt. Mert Ő sem terhelhette meg a viselhetőség határán túl a fizikai testében lévő agyat, s ehhez a fizikai törvényszerűséghez tartotta is magát mindenkoron. Ám még így is nagyobb Bölcsesség lakozott benne, mint azon papokban és írástudókban, akiket tizenkét esztendősen az Atya Törvényeire okított a templomban, Jeruzsálemben járván.
Ahogyan azt az Írás is elmondja néktek:
   „És lőn, hogy harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, amint őket hallgatta, és kérdezgette őket.” (Luk. 2.46) – s itt a „doktorok” nem a ti orvosaitokra vonatkozó kifejezés, hanem a filozófia, s más tudományok (bölcselet, csillagászat, természettan, stb.) magasan képzett doktoraira utaló szó, amint az eredeti jelentése szerint hangzott.) S hogy mennyire nem csak kérdezett, hallgatott a gyermek Jézus, de okította is azon filozófusokat, a következő idézetből is kitűnik:
   „És mindnyájan, a kik őt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein.”
(Luk. 2.47)

   S akkor még csak tizenkét esztendős volt: már ami fizikai szinten töltött évei számát illeti. Ezért is csodálkozom, hogy néhányan azt vélik közületek: Jézus a későbbiek során Egyiptomban kellett magába szívja a Tudás egyes elemeit! De mert hogy a Szavak... c. könyvben elmagyaráztam: a Napnak sem kell lámpás ahhoz, hogy világítani tudjon; e kérdésnél sem időzünk tovább...
   A zsinagógában hamarosan felfigyeltek az Ifjú mély bölcsességére, s szívesen hallgatták szavait. Eleinte… aztán, hogy bölcsességben fölébe emelkedett a zsinagóga véneinek, majd elöljáróinak is, már kevésbé hallgatták szívesen. Talán mert úgy érezték: az „ács iskolázatlan fia” fölébük kerekedett, s megszégyeníti őket.

   Igen, gyermekem: ez volt az a perc, amikor Jézus először kellett szembenézzen az ember milyenségével: annak hatalom-, vagy inkább még csak tekintély-féltésével. S ekkor sem volt még több, mint tizenhat esztendős!

   Eztán az ifjú Jézus hamarosan útra kelt, hogy más országok mestereitől tanulja tovább az ács mesterség csínját-bínját. Messzi vidékekre ugyan nem kellett elvándorolnia, hisz akkoriban még gyalogszerrel kellett volna elérje a céljául kitűzött városokat, ahhoz azonban kellőképp eltávolodott, hogy egy időre eltűnjék Mária gondos, vigyázó Anyai tekintete elől. Mária nehezen viselte Egyszülöttje távollétét, de mert hogy reá maradt József gyermekeinek istápolása: nem sokat tépelődhetett. Akkor már özvegy volt, ám József gyermekei mellette maradtak, (akiket az Írás mint Jézus testvéreit jelöl, amely jelölés a sorozatos félreértéseket adta!) majd hogy az utolsó is családot alapított, a legifjabbal, vagyis a legkésőbb házasodottal osztotta meg a szerény, de tiszta hajlékot. József kívánsága volt ez, amelyet még távozása előtt kinyilvánított fiai előtt, akik mindenképp tiszteletben tartották apjuk utolsó akaratát, s mint hogy Jézust csak mint féltestvérüket vették: maguk közül jelölték ki azt, aki mint utolsóként házasodó, Mária oltalmazója kellesz legyen. (S e kérdésre még visszatérünk a Mester halála előtti pillanatok ismertetésénél!)

   De Jézus útjának más, sokkalta fontosabb oka is volt, mint a mesterség ismereteinek begyűjtése (hisz Neki erre sem lett volna szüksége!). Lényegében azt az útvonalat járta végig, amelyen a későbbiek során is végig szándékozott menni, s azon városokba tért be, ahol Tanításokat kívánt átadni az embereknek. Názáretből Szepphorisba, majd onnan Tiberiasba ment, innen Magdalán majd Genezáreten át tért Kafarnaumba. Innen egy halász csónakján kelve át a Jordán folyón Khorasinba ért, ahonnan hamarosan tovább indult Betsaidába. Lényegében a Jordán túlpartjának minden lakott helyén elidőzött valamelyest: Godarában, Dekapoliszban épp úgy megfordult, mint Szküthopoliszban, majd a Jordán folyón egy másik halász bárkájában egészen Szükharig ereszkedett le. Innen ismét gyalog folytatta útját a Gerizim hegy lábánál, Anthipariszig haladva. Itt elidőzött egy keveset, majd továbbhaladt Arimateán keresztül Szamária, majd Jerikó városáig. Jerikóban aztán majd egy fél esztendőt töltött, mielőtt Betsaidába, s onnan szülővárosába, azaz Betlehembe ment volna. Betlehemből Jeruzsálemen, majd Betlage-n keresztül ért el útja valós céljához; vagyis Jerikó falaihoz, majd hogy itt is eltöltött egynémely időket, visszaindult Názáret felé. Amint már nem egyszer: most is egy halász bárkáján kelt útra a Jordán folyón. Aenonig maradt a halászokkal, aztán ismét gyalog folytatta az utat Szküthopoliszig. Itt viszont átkelt a Jordán túlpartjára, s Nainig ment, majd néhány hetes időzés után innen tért vissza Názáretbe, Mária mellé.
   Most ugyan még nem mint Mester járta végig ama városokat, de ez is természetes. Egyelőre még csak annyi volt útjának célja, hogy jártában magához vonzza, s (legalább némileg) megtisztítsa azon városok légterének és földjének energiáit: legyenek azok készen akkorra, amikor már majd egy sokkalta magasabb szintű energiát kell befogadniuk. Nem az emberek: kifejezetten a városok épületeinek, és maguknak a város körüli földeknek az energia szintjét kellett egy optimális szintre felemelnie, mert ha a sűrű és sötét gondolat-energiák, amelyek az emberek tudatából áradtak, s szivárogtak a falak kövei, a föld rögei közé: hirtelen összeütközésbe kerülnek a magas rezgésszintű Erő elemeivel, az végzetes következményekkel járt volna! A házak falai leomlanak, s a föld kiég, azon akkortól még egy árva fűszál sem maradhatott volna életben... Tehát egy hasonló jelenség lépett volna fel, mint amelynek bekövetkeztét a krónika a Keresztáldozat napjáról megörökített (a templom kárpitja meghasadt, s a Nap egyszerűen a láthatatlan tartományba tűnt az emberi tekintetek elől a saját energiájánál százszor és ezerszer, s még ki tudja hányszor nagyobb szintű Isten-gyermeki ERŐ jelenlétére reagálva, s a Föld minden elemében megremegett az összegyűlt sokaság lábai alatt stb.) csak még nagyobb méreteket öltött volna, mert a fizikai elemek még nem lettek volna felkészülve az Erő befogadására és elviselésére.
   Ezt kívánta megelőzni az útra kelt Ifjú, s miután ismét visszatért Názáretbe, hogy úgy mondjam, szögre akasztotta egy időre az ácsszerszámot: gyalut és vésőt, szegecset, árat és kalapácsot, készülve arra, hogy végre megkezdje működését, amelyért e Föld színére érkezett. Igaz; azonnal még nem kezdhette volna meg Tanítói Útját, mert még mindig nem érkezett el az Ő ideje. Visszatértekor mintegy húsz esztendőt számlált, vándorlása tehát mintegy négy esztendőt vett igénybe.

   Miután első vándorlását bevégezte, visszatért az atyai hajlékba: s ezzel lényegében magam is végére értem az ÚR gyermek- és ifjúi éveinek vázlatos ismertetésének. Ennél többet mi magunk sem tudhattunk akkor, s még ez a kevés is csak Mária szinte csak véletlenszerűen elejtett szavaiból, kijelentéseiből jutott tudomásunkra, bár azt ennyiből is tudhattuk: Urunk már gyermeknek, s ifjúnak is rendkívüli adottságokkal bírt. S ez így is volt, hisz szellemi energiája kezdettől hasonlíthatatlanul nagyobb szintű volt, mint bárki másé, bár folyamatosan arra törekedett, hogy kellőképp leárnyékolja magát. De még így is megesett, hogy amerre járt, a növényzet élénk növekedéssel reagált jelenléte energiájára, s az ég madarai fölötte-mellette szállongva kísérték, amerre ment. Ezeket a dolgokat azonban már nem is egy kedves Szellem-testvérünk ismertette veletek más médiumokon keresztül, így én most nem ismétlem meg az általuk közölteket. Ennyit is csak jelen utunk jellege végett közöltem. Talán annyit tennék még hozzá (s ezt is csupán azért, mert ez az egyik legfontosabb dolog, de amelyet egyes médiumaink igyekeztek nem leírni); az Úr már kicsinységétől fogva különösen gondos óvatossággal kerülte a hús fogyasztását. Az állatok egyébként is kivétel nélkül megérezték a benne rejtező hatalmas szellemi energiát, s gyakorta úgy követték, mint az árnyék, s érezhető szeretettel voltak iránta, megérezve, s viszonozva is a maguk oktalan ~ balga módján Szeretetének erejét.
   (Tehát különbek voltak, mint oly sok, szellemmel bíró lény; vagyis az Isteni szikrával bíró Ember...)

   S még Mária szerepére hadd térjek rá egy rövid közlés erejéig, mielőtt tovább kísérnénk az ÚR Útját. Ha megfigyelted, több ízben utaltam rá: mi magunk is csak a Boldogságos Anya elejtett, szinte véletlenszerűen esett szavaiból ismerhettünk meg ennyit is Jézus gyermek- és ifjúi éveinek eseményeiből. Ennek oka az adott korban, s a zsidó népben keresendő, ahol az asszony mindenkor a háttérbe szorított szerepet kellett felvállalja s betöltse a család férfiai mellett. S ez alól Mária sem volt, mert nem lehetett volna kivétel, még akkor sem, ha Jézuson kívül senki sem élt e Föld színén, aki nálánál nagyobb szellemi magasságból öltött volna testet. S ő vállalta, és Jézus mindahányszor Hozzá tért meg, ha megfáradt útjában, vagy ha fájt Szívének az emberek vad szeretetlensége; és a Szent Szűz mindannyiszor átadott Néki a maga erejéből, s feltöltötte Szívét a maga Szívének olthatatlan és végtelen Szeretetével. Aztán hogy Jézus ismét útra kelt, tovább élte az egyszerű zsidó özvegyek eseménytelen mindennapjait, amint az vállalása szerint tiszte is volt… Gyermekéről csak a vándorkereskedők szavai nyomán tudta, hol, merre jár, vagy járt kevéssel korábban, s azt: hogyan, miként él a vándorúton lévő ifjú.

   Urunk egy időre tehát visszavonult, teljes mértékben elvonultan élt, s hogy a zsinagógában mindinkább igyekeztek Vele éreztetni: mennyire semmibe veszik személyét szegény származása végett; egyelőre ott sem adott át további Tanításokat. Igaz: azon Tanításokat, amelyeket akkor kezükbe adhatott volna, már még csak meg sem értették volna! A szombat-napot betartotta, amint betartotta mind a Törvényeket is: de már a maga Küldetésére készült, mind gyakrabban és gyakrabban távolodva el szellemével a földi világ síkjától, hogy a későbbiek során szükségessé váló Bölcsesség-elemekkel, s az Erővel töltekezzék.
   Tudta: az Idő közel: nagyon is közel...

* * *

Nyomtatható változat