Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jézus a gyógyítás felelősségéről

2010.04.01

Tandari Éva: És mondá a Mester…

II. kötet /részlet/

 

...Kevéssel később a többiek is felébredtek, majd hogy mindannyian elmondták reggeli fohászukat, s ettek is néhány falatot, ismét elindultak. Elöl a Mester haladt, mint mindig, Micheas-szal és Mátéval jobbján és balján, a többiek pedig utánuk lépdeltek: ki még most is imádságába merülten, ki beszélgetve, tréfálkozva a mellette haladóval. A Mester már csak Bethszaida határában állt meg, ahol a város kútja mellett telepedett le egy kis időre, hogy övéi a városba térve élelmet vehessenek maguknak. Míg a tanítványok egy része a városban járt, emberek jöttek a kúthoz: olyanok, akik már hallhatták a Mester Tanításait, de olyanok is, akikben most érett meg a vágy: meghallgatni azokat. És Jézus, bár fáradt volt maga  is, hisz álló nap haladt övéivel a tűző napon: ismét tanítani kezdte őket, majd hogy egynémely beteget hoztak, azokat is meggyógyította. Miután a távollévők visszatértek, a tanítványok enni kezdtek. A Mester ismét csak nem kívánta az ételt, csak épp a frissen merített vízből ivott néhány kortyot, aztán mintha várakozón nézett volna a város felé. Ennek miértjére hamarosan meg lett a válasz: a város felől egy különös alak vonszolta testét a kút felé, s az ott letelepedettek felé, majd hogy keservesen odaért, kérlelni kezdte őket:

   – Mondjátok meg nékem: melyiktek ama Jézus, aki mindenkit meggyógyított, akit elébe hoztak? – a Mester akkor felállt, s melléje lépett:

   ~~ Én vagyok az… mit kívánsz tőlem? – s az emberre nézett. Az, hogy a Mester felállt, alig az övéig, hogy ért, pedig látszott, hogy amúgy hosszú ember volna. De valami rejtélyes kór göcsörtös faághoz tette hasonlatossá mindkét lábát, s háta, amely szinte derékszögben hajlott előre, még púpos is volt: két földre lógó keze fejére támaszkodott, hogy fel ne bukjon: csak ekként haladhatott, s ekként is csak nagy fájdalmak árán. Tudta ezt a Mester is, de tőle kívánta hallani: mit kíván. Az ember azt felelte:

   – Gyógyíts meg engem a Te erőddel, amiként másokat, akiket Eléd hoztak…

A tanítványok maguk is figyelték a jelenetet, s várták: miként történik meg ismét a Csoda, a varázslatos gyógyulás, amelyet az imént nem is egyszer megfigyelhettek. Ám most nem ez történt. Most a Mester nem vetette kezét a nyomorult teste fölé, s másképpen sem gyógyította meg azt. Ehelyett azt kérdezte:

   ~~ Biztos vagy-e magadban, hogy ezt kéred tőlem?

A beteg testű azt felelte:

   – Biztos, Uram…

   ~~ Ne légy te biztos önmagad felől, mert csalatkozol! Menj, s áldd a te Istenedet, hogy csak ennyit kell elviselj vétkedért… Imádkozz, s én is imádkozni fogok érted, hogy irgalmat nyerhess a te Mennyei Atyádtól –  mondta néki a Mester, majd anélkül, hogy még egy szót is szólott volna, visszatért a tanítványok mellé, s ismét leült ama köpönyegre, amelyről az imént felállott.

   A tanítványok nem értették a jelenetet, így amikor a fura, s láthatóan erősen szenvedő ember elment, meg is kérdezték:

   – Miért nem gyógyítottad meg őt, Mester? S miféle vétke van, hogy így, ilyen testtel kell élnie? Hisz kicsinységétől ilyen ez: hát sem módja, sem pedig alkalma nem lett volna, hogy vétkezzen…

   ~~ Nem volt módja… – ezt helyesen mondtátok! De volt idő, amikor ti még nem voltatok, hogy volt módja vétkezni, és vétkezett is, s vétke már nem is vétek volt, de bűn, mert erős volt az ő gyűlölete, amely által cselekedett. Ha most gyógyulást vett volna kezemből, bizonnyal épp úgy bűnbe esett volna. Mert csak a test lett más: a szellem ugyanaz, s az abban lévő késztetések is ugyanazok, amelyekkel ama szellem az előző út során bírt. Ezért kell e testtel végigjárja ezt az útját: hogy szelleméről lecsiszolódhassék a rákövesült sár egy része. Akkor aztán ismét a tiétekhez hasonlatos testet vehet magára, hogy ismét megpróbálhasson ellene mondani a kísértőnek, amely épp a benne lévő hajlandóságot célozza majd meg, hogy ismét bűnre vigye. Kegyelmi út ez az ő szelleme számára, amely még akkor is boldog, ha e testben kell azt végigjárnia. Ha képes megtagadni és elvetni magától ama vad haragot és gyűlöletet, amely benne él, s már kész és képes is lesz hálát adni a Teremtőnek ezért a csonka testért, s nyomorult koldus életéért is: szelleme nagy terhektől fog megszabadulhatni. Ám ameddig csak az elégedetlenség adta lázadás és gyűlölet energiáit képes az Ég felé árasztani: nem méltó sem a gyógyulásra, sem arra, hogy távozva ez Útról már egy másik Út terveit építgesse. A gyűlöletet hozta magával, azt hordozza görnyedten: azt kell elvetnie magától, hogy Élete lehessen.

             – A Mester e férfiúnak azért nem adhatta meg a gyógyulást, mert az még mindig fogva volt ama gyűlölet által, amelynek megtagadása lett volna a feladata. Ennek mélysötét áramát az ember szellemi energiájában látta meg Mesterünk, amint meglátta azt is: milyen tetteket fog végbevinni ez az ember, ha egészségessé lesz a teste. A harag, a bosszúállás a folyamatos megaláztatásokért, a szerzési vágy, a gyilkos ösztönök: mind-mind bele voltak írva, vagy inkább bele voltak égve szellemébe, s ez  erősen látszott a test energia-burkában is, vagyis annak aurájában. Nem tehette meg tehát a Mester, hogy meggyógyítsa a testet, amíg a szellem a bűn ily nagyfokú betegségétől fertőzött, hogy ártalmára ne engedje lenni az embert másoknak: esetleg nagyon is sokaknak…–

*  *  *