Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kereszténység és egyház

2009.10.06
Tandari Éva: Úton a Fény felé
IV. kötet /részlet/


     Az új nemzedékek még egy ideig őrizték az elődök által átadott, s már az Újszövetségben is rögzített, és kezükbe adott Tanításokat: ám a teljes és tökéletes Testvériség elve egyre inkább megkopott. Annál is inkább, mert az egyre terjedő gyülekezetek vezetői, azaz papjai egy idő múltán kiváltságosnak vélték (és vallották) magukat, s már rég nem az volt a szándékuk, hogy Testvéreikkel együtt lépjenek a Krisztusi Úton! Inkább az, hogy megjelöljék Testvéreik számára az Utat, s meg is követeljék, hogy azok csakis, és kizárólag az általuk megjelölt utat kövessék, amelyhez még akkor is ragaszkodtak, ha az eltért a Valódi, az Egyetlen Út irányától. Márpedig eltért, egyre inkább, s egyre nagyobb mértékben tért el. Ezt kívánták leplezni oly módon, hogy vétkességük belátása, az Igaz Út újbóli megkeresése, és a Törvények és Tanítások megélése, azok maradéktalan betöltése helyett … – a maguk szájíze szerint, s a maguk elképzelései szerint módosították magát az Újszövetséget, hitelesnek tüntetve fel az új „Írás” szövegében a maguk szavát, és követendőnek az általuk megjelölt utat. S még attól sem rettentek vissza, hogy Testvéreik fölé emeljék magukat, úgy, mintha Krisztus maga kívánta volna, hogy egy ember ezrek és ezrek vezetője legyen, akinek azok engedelmességgel tartoznak mindenek felett…
     Holott Krisztus, Aki még a saját személyét sem emelte soha, egy percre sem egyetlen embertársa fölé sem, Ő, Aki együtt étkezett, s együtt tért nyugovóra akár a legnagyobb bűnösökkel és vámszedőkkel, Ő, aki a legelvetemültebbeknek kijáró halált is felvállalta, hogy Megváltója legyen a Teremtettség minden egyes mélybe zuhant szellemlényének: soha, egy szóval nem mondta, hogy bárkinek is Testvérei fölötti hatalmat ad a kezébe! Nem véletlenül mondta azt:

Én vagyok az egyetlen Pásztor, aki terelni vagyok jogosult Atyám juhait, s Én vagyok a jó pásztor, aki utána megyek az elvesztett Egynek is, hogy visszavigyem azt Atyám nyájához.

     S ez így volt, így van, és így is lesz örökkön, mert nem is lehet másként! Ő, vagyis Krisztus volt, és Ő is lesz mindenkor az Egyetlen Pásztor, s mellette, vagy pláne Helyette senki sem vállalhatja, legalábbis nem vállalhatta volna magára e Szent és hatalmas Feladatot.

     És mégis voltak, akik felvállalták, pontosabban bitorolták, aztán örökül hagyták e tisztséget a tetszésük szerinti embernek, aki tovább örökítette az új hagyományt, mígnem az ezek élére került ember, aki már pápának, s Krisztus földi helytartójának nevezte magát, mindannyiuk fölé helyezte magát. S ő már nem csak az egyházi tisztségre vágyott: már a világi hatalom után is kinyújtotta kezét, s meg is szerezte azt, olyannyira, hogy hamarosan maga is a Föld legnagyobb és leggazdagabb fejedelmei közé tartozott: közben a Krisztusi szegénységet, szerénységet, alázatot, s a valós Testvériséget és Szeretetet hirdetve, s követelve az egyszerű emberektől. Ő „szentesítette” aztán az őt híven szolgáló (és kiszolgáló) papok kiváltságos címeit, megkötve székeikben úgy a papokat, mint a püspököket, s mind a vallási, vagyis akkor már egyházi hatalmasságokat.
     S attól kezdve már nemcsak a főurak, de a papság is igyekezett elnyomni a hívek seregét, szigorú büntetést róva ki rájuk mindenért, ami egy kicsit is ellenkezett azzal, amit ők helyesnek tartottak, s hirdettek.

     Újabb néhány évszázaddal később a pápa alá rendelt egyházi nagyságok már nem érték be azzal, hogy a maguk kis birodalmán belül uraivá lettek a szegényebb néptömegeknek. Már többet akartak, az egész Földet, annak fizikai és szellemi uralmát. Úgy, olyan mohó telhetetlenséggel törtek a hatalom után, ahogyan azt az első Emberiség papjai, s mind a magukat egy bizonyos szellemi fejlettség szintjén tudható papok tették, szinte minden korban. Új és még újabb hadjáratokat indítottak a Kereszt nevében, megáldva mind a gyilkos fegyvereket, s a gyilkolni (és halni) induló katonákat, de még magát a háborút is, amelynek valós célja a birtokok, a vagyon, a földi szintű hatalom tovább növelése volt, oly módon, hogy az egészet a hangzatos „Szent Cél” köpenyével takarták le…
     A tizenegy-tizenkettedik század aztán elhozta az Istentől elfordult egyház legmélyebb bukását, vagyis azt a kort, amely megfogalmazta, s a legtörvénytelenebb törvény rangjára emelte az ember nevű lény egyik legdurvább cselekedet-sorozatának korszakát; vagyis az inkvizíció korát. Azt a kort, amikor egyként gyilkoltak gyermeket és aggastyánt, férfit és asszonyt sokszor egyetlen, fél-titkon elmormogott, elégedetlenkedő, vagy felvilágosultabbnak tűnő szóért (s mindezt a „hit tisztaságának” védelmében) azok, akik maguk még csak a közelében sem jártak sem a Hitnek, sem pedig a tisztaságnak.
     E történés lényegében a korai keresztyénüldözések folytatása, annak megfelelője volt: csak most felcserélődtek a szerepek, ahogy oly gyakran a Történelem során, hogy a korábban megfogalmazódott karmák a maguk értelmében nyerjenek feloldást, vagyis egy ugyanolyan, vagy hasonló történés révén, mint ahogyan azok megfogalmazódtak.


* * *