Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pál apostol Üzenete

2009.09.30
Tandari Éva: Szavak a Csendben…V. rész /részlet/

Pál apostol Üzenete:

   – Üdvözöllek benneteket, Testvéreim. Pál vagyok: ama Pál, aki azon a bizonyos Damaszkuszi úton esett történés egyik résztvevője, s tán a valóság értelmében nézve: egyetlen részese voltam, az, akinek akkor és ott kellett felébrednie. Addig ugyanis mintha valami mély, sehová sem vezető, és semmit sem mutató álomban éltem volna: Isten fia ellen lépő, bűnös emberként botorkáltam a magam mélységébe zuhantan. A bennem lezajló változásokról, azok valós, avagy hamis voltáról kérdeztetek, olvasván az ellenemre szóló, s médiuminak nyilvánított írásművet, amelyet egy Testvérünk írt ellenem. Még ma sem kívánom védeni magam, felétek tárt szívem szándéka nem az ön-megmagyarázás, s nem szerepem szebb, kedvezőbb színben való feltüntetése. Csupán ismertté és értetté kívánom tenni számotokra ama érzéseket, s ama gondolásokat, amelyek akkor bűnös szívemet s tudatomat érintették, s betöltötték egészen, hogy ott égjenek már örökkön-örökké. Kérem a Fiút, Aki tanúja, s előidézője volt mindama változásoknak: tegye kevésbé ékesszavúvá ajkamat, de tegye mindeniktek számára érthetővé, vagy inkább átérezhetővé azokat, azok benső töltését, hogy szavaim nyomán reátok is áradhasson az a Fény, s az az Erő, amely reám: belém áradt akkoron.
   Mert Erő, és Fény áradt széjjel akkor bennem: egész bensőmben, a FIÚ Ereje, s a FIÚ tiszta, igaz Fényessége.
   Korán indultunk aznap: Jeruzsálem földéről indultunk, hogy Damaszkuszba térjünk. Damaszkuszba azok ellen, akiket oly-igen erős gyűlölettel gyűlöltem, mert ellene szóltak mindannak, amit addig vallottam, s amiben éltem. Ellene szóltak a gazdagságnak, amelyet oly sokra tartottam, s a magas rangnak, amelyet még annál is nagyobbra tartottam, s amely földi adományok után magam is mind vágytam: ha volt azokból, hát még többre, majd még annál is többre. Semmi sem volt előttem oly szent, mint épp e két földi adomány, s még az ősi hit, amelyet a mi papjaink hirdettek, ellentétben ama tanításokkal, s ama élettel, amelyeket Jézus, s az Ő tanítványai és követői hirdettek, s éltek.
   Korán indultunk: én magam a főpap; Annás leveleivel keblemben, s alig néhány ember társaságában. A Nap már felébredt: s én azt hittem, valóban világosságot látok ragyogó sugaraiban. Azt hittem, mert nem tudtam: ez nem így van, nem ez az igazi Világosság. De még csak a Föld fényességeit láttam, s a Föld fölött feszülő égbolt ékeinek fényességét: szívemben azonban sötétség volt, s én azt hittem: fény lakozik ott is.
   Amint az út vége felé jártunk, valami különös, sosem látott és érzett Fényesség áradt reám, olyan Fény, amelyről tudtam: nem csak rám, de valamiképpen belém, teljes bensőmbe világít, hogy bevilágítsa azt egészen. A Fény súlytalan volt, mint minden fény; én mégis lerogytam megérzett súlya alatt, miként valamely letaglózott állat. S akkor egy tündökletes hangot hallottam, hogy szólott hozzám:
   – Saul, Saul, miért üldözöl engem?
Dermedten voltam: még sohasem hallottam ehhez fogható szelídségű hangot. Nem volt benne vád, s valahogy én mégis azt éreztem, mint ha az általam legyilkolt s legyilkoltatott üldözöttek mindegyike vádolt volna, s nem volt benne harag sem: de mintha a megöltek lelkének minden fájdalmát benn éreztem volna csendülni e néhány szóban. Megrázott: szívem legmélyéig megrázott az érzés, s csak kis idő múltán voltam képes megkérdezni:
   – Ki vagy, Uram?
Akkor a Hang ismét szólott, válaszolt kérdésemre:
   – Én vagyok Jézus, akit te üldözöl…
Ezt hallva megfélemedtem szívemben: tudtam, sok hívét öltem, s ölettem meg Annak, aki íme: most a Magasságból szólít, bizonyságot téve ezzel előttem Magáról, s mind az Őt követőkről is. Megfélemledtem, de meg is nyugodtam: bensőm minden viharát elcsitította a Hang, mert szomorú volt bár, de telt a legtisztább Szeretettel, olyan Ég-tiszta Szeretettel, amilyet addig még nem volt érkezésem érezhetni. Olyan tiszta Szeretet áradt e Hangból, s oly ékes és ragyogó Fényesség, hogy betöltötte bensőmet egészen: s attól kezdve láttam. Láttam a Fényt, és láttam a Tisztaságot: bár a Föld porából szemernyit sem láthattam, s nem láthattam kísérőimet sem többé, mintegy három teljes napon át. És mégis: láttam, s amit láttam, az volt a Valóság, mert megláttam addig járt Utam mély, s mindent befedő sötétségét, amint láttam az ezután járandó Utamat is, amely attól kezdve a Világosságban fog vezetni, mégha éltem végéig a Föld sötét tartományában kell is maradnom, s vakként kell tengetnem hátralévő életek minden napját, s ama napok minden egyes perceit. Fény vett körül: éreztem Áldó erejét, s e Fény ragyogott bennem is, hogy feltöltsön, s már Önmagává lényegítsen egészen, megadva számomra a Bizonyosságot: Él az, akit én halottnak véltem, s Él az Ő minden egyes Igéje is, hogy Életet adjon mindazoknak, akik Őt készek, és képesek követni. Él, mégha halállal hal is, mert a Valóságba emelkedve lát új Fényt, s új Életet, amely örökévé leszesz már mindörökre.
   Akkor a Hang megadta további Utam első lépését:
   – Kelj fel, s menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned… – szólott, s én felkeltem, hogy engedelmeskedjem a Szónak. Kísérőim egyike, látva, amint vakultan lépek: mellém állt, s a kezét nyújtva vezetett, mígnem a városba értünk. Ők maguk is hallották a Hangot, ám hogy kérdeztem, azt mondták: nem látták, ki szólott.
   Akkor egy házba vezettek, s ott hagytak, magamra hagytak a körém feszülő sötétséggel, amely számomra még sem volt sötétség, bár valamiképpen mégis csak az volt: a Fény, amelyet Jézus sugárzott reám, s bensőmbe, e három napon át szüntelen viaskodott az addig bennem lakozó sötétséggel: s ha a korábbi énem került felül, a legteljesebb, külső és benső sötétség állapota uralt, s pedig testestől-lelkestől, mintha valamely mély kútba, annak mélyfekete vizébe hajítottak volna, amely víz aztán belepett s betöltött, s fogva tartott, míg ismét nem győzedelmeskedett bennem a Fény.
   A harmadik nap estéjén benső látásomban egy képet láttam: Ímé, egy Ananiás nevű férfiú közeledett hozzám, majd kezét reám tette, s én újra láttam: láttam a köröttem lévő Világot, de már nem úgy, s nem annak láttam, mint ami az számomra annak előtte volt, s láttam Ananiást, s a többi embert is: de már bennük sem azt láttam, amit addig. Már Isten Szeretetének lángját láttam bennük, azt a Fénysugarat, amely mindőjükben ott lobog a Teremtés legelső Pillanatától, s ott fog lobogni mindörökkön, mert az Isten igaz és Tiszta Fényességének lángja az, Amely kiolthatatlan.
S hogy Ananiás valóban megérkezett, s hozzá azon a percen, amikorra a Látomás jelezte, nem lepődtem meg, hogy minden más egyéb is úgy történt, ahogyan azt benső látásomban láttam. Akkortól még inkább bizonyossá lett bennem: Jézus valóban az Atyának Egyszülöttje volt. S az is bizonyossá vált: nekem nem Ellene, de Mellette kell harcolnom, s pedig nem fegyverrel, hanem az Ő Dicsőségének hirdetésével. Emellett tett hitet Ananiás is, aki midőn megérintett, maga is Jézus nevében cselekedett. Érintése nyomán kinyílt számomra a Föld látható világa, de mintha egy bizonyos formában annak láthatatlan tartományát is érzékeltem volna. Megkeresztelkedtem, s attól a perctől kezdve magam is hirdettem az ÚR Szent és hatalmas Nevét.
   S nemcsak hogy hirdettem: igyekeztem mind többet és többet magamba szívni mindabból, amit Ő tanított, hogy aztán a megszerzett tudást is átadhassam ama zsidóknak, akik kételkedve fogadták: Istennek Fia a Jézus…
   Néhány helyen csak hallgattam az Igéket, ám egyre több helyen hirdettem azokat magam is, mígnem egykori alantasaim engem is üldözni nem kezdtek, épp úgy, ahogy kevéssel előtte én magam is üldöztem mindazokat, akik Jézus tanítványainak vallották magukat. Megtapasztalhattam tehát; milyen üldözöttként élni az Igazságért, de megtapasztalhattam azt is: mily bölcs sugallatokat képes adni a Testvéri Szeretet, ha Isten irányítja az egymást, s a FIÚT szeretők gondolatait. Amint üldözőim egyre inkább szorongatni kezdtek, a Testvérek a várfalon át juttattak ki a városból, hogy folytathassam ama feladatot, amelyre Jézus kiválasztott. Ám Jeruzsálembe visszatérve úgy tűnt: számkivetett lettem egészen! A Testvérek nem hitték el, hogy közéjük tartozom: üldözőik viszont már az én üldözőimmé is lettek. Akkor Barnabás vett maga mellé, hogy bizonyságot tegyen felőlem: az ÚR eszköze vagyok. Az apostolok mindezek hallatán már hittek nekem, s hogy tovább ismerkedhessem az ÚR tanításaival, s Útjának dicsőségével, a Tarzauszi gyülekezethez küldtek. Engedelmesen mentem, s ott maradtam, míg Barnabás értem nem jött, hogy tovább vigyen, s egy esztendeig mellettem is maradjon Antiókhiában. Sokan voltak ott tanítványok: s a tanítványok közt hamarosan megszületett a név is: keresztyének, amelyből a ti korotok kereszténye is eredt. A tévhittel ellentétben – bár magam is jelen voltam, amikor e név megszületett – nem én találtam ki sem a nevet, sem pedig azt: tömörüljünk egy külön csoportba, s rekesszük ki magunk közül azokat, akik nem tartoznak közénk. Annál is inkább nem, mert bennem a földi létből való távozásom pillanatáig élt ama időszak fájó emléke, amikor Isten nevével ajkamon – az Isten Egyszülöttjének szinte megszállott üldözője voltam. E tudás, s a Kegyelem Törvényének ismerete: méghozzá megtapasztalás révén megszerzett ismerete, annak biztos tudása már eleve lehetetlenné tette volna számomra, hogy én magam kíséreljek meg pálcát törni bárha a legbűnösebb bűnös fölött is: hisz hát magam minden bűnösnél bűnösebb voltam, amikor az ÚR Kegyelme kiáradt reám! Mert tudatában voltam ennek, amint hamarosan tudatára ébredtem annak is: épp mélységes mély, bűnbe zuhant, majd onnan az ÚR szíve elé emelkedett voltom adja meg számomra a Feladat lényegét: azt ugyanis, hogy a magam példájával bizonyítsam: nem merülhet el valamely Ember-szellem oly erősen a mélységben, hogy ne lehetne reménysége rá: Isten érte nyújtja Kezét és szerető, irgalmas Szívét, hogy a legmélyebb mélységből is kiemelje, ha Saulból Pállá kész lenni Érette.
   Hogy hol, s merre jártam, s kik közt hirdettem az ÚR Dicsőségét: magatok is tudhatjátok, hisz meg vagyon írva az Írások között, így erre most nem térek rá. Csak annyit mondanék tán el: soha, egy percig sem jutott eszembe, hogy bármiféle vezető szerep után vágyakozzam. Tudtam, Óh! nagyon is jól tudtam: míly méltatlan vagyok rá. Inkább szívesen vettem Barnabás vezetését, aki annyival volt bölcsebb nálamnál, s akit oly igen erős barátsággal szerettem. Sokszor voltunk együtt, s én szívesen hallgattam az ő minden tanításait, és tanulni igyekeztem szavaiból, hogy alázattal kegyelmet találjak az Úr Krisztus Szent Színe előtt.
   Szívemben, lelkemben s teljes tudatomban ez alázat vezérelt, s az a végtelen Szeretet, amelynek Élő, tiszta Fénye ama Damaszkuszi út óta bennem égett, hogy világítson nekem magamnak, s mindazoknak, akik készek részesedni (részt fogadni?) e Fényből, amely az ÚR Legszentségesebb Szívéből áradt reám, amint árad azóta is mindazokra, akik készek megérezni, s befogadni is azt.
   Az Út során sok: nagyon sok Testvérrel kerültem együvé, s még többen voltak azok, akik szavam nyomán kezdték el keresni és követni az Igét. Nem mondom, mert nem mondhatom, hogy Barnabás testvérem minden tanítását, s a Lélek vezetésének minden ismeretét azonnal, már Pál néven a Föld színén élve képes voltam a maga tökéletes teljességében megérteni. Így mint minden, Ember nevű lény: magam is hibáztam, ha egyes tanításokat nem kellőképp tettem érthetővé. Ám sohasem jutott eszembe sem a Tanítások: vagyis ama Igék elferdítése, és a magam szája íze szerint való továbbadása, amelyek Jézus ajkáról hozzám elértek, akár sugallat, akár más, Hozzá földi Útjának esztendei alatt közel álló Testvérek szavai nyomán: amely Igét amiként hallottam, a lehetőségek (vagyis a magam emlékezőképessége) szerint akként is adtam tovább. S nem állt szándékomban sem katolikus, sem más néven nevezett egyház magalapítása: egyedül a Szeretet egyházának igaz, és hűséges szolgálata, amint azt számomra az ÚR rendelé. Annyit azonban engedjetek meg még hozzá tennem: bárki indította is útjára ama testvéri szövetséget, amelyet ti mára mint „katolikus egyházat” ismertek: nem a jelenlegi formájában álmodta, s indította el azt. A Tanítások egy (sajnos jelentős) részét fokról-fokra szennyezték be (akként, ahogyan azt saját pillanatnyi érdekük diktálta) azok a főpapok, s azok a magukat tanítókként tituláló személyek, akiknek épp e Tanítások életben tartása, és Tisztaságának megőrzése lett volna a legfőbb feladata… S még felettük sem törhettek pálcát, hisz még e közlés nyomán is csak magát a tényt ismerhetitek: s nem e tény tudati, avagy lelki (tehát érzelmi) hátterét, indító okait. Amint nem ismerhetitek azok indítékait sem, akik engem, de még sok más Testvérünket igyekszenek sárba taposni önnön „tisztaságuk” és „tisztánlátásuk” bizonyításaképpen. Mert e rágalom-hadjárat célja lényegében ez, épp úgy, mint a Nektek szóló Tanítások egyveleggé gyúrása a későbbeni korokról szóló Híradásokkal. Így kívánja elterelni az ellentét e hamis és meghamisított, vagyis földi Ember számára elérhetetlennek tűnő (s korotok Emberisége számára még az adott szint értelmében valóban el nem érhető, mert egy magasabb ébredtségi fokon megvalósítandó) ismeretek által elrettentve azokat, akik a mediális képességekkel érkezett Testvérünk által vett Tanítások, de már a valós, és igencsak nagy értéket képviselő Tanítások keresését és befogadását tűzték ki céljukul, hogy annak a ti számotokra már el- és befogadható részét megvalósítsák életükben, s a többit, mint bátorító és buzdító szavakat elrejtsék tudatuk, szíveik és szellemi Én-részeik rejtekén, megőrizve ott azokat a Holnapok számára.
   E néhány sornyi magyarázatot még hozzá kellett tegyem, hogy „kinek füle van hallásra, hallja meg”. S most szavaim végén az ÚR áldását kérem mindannyiótokra:

   Pál, akit Saulnak is hívtak…
(2002. dec. 22-23.)


* * *