Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pilátus megkísértése

2010.04.02

Tandari Éva: És mondá a Mester…

VI. kötet /részlet/

 

   Miután Heródes visszaküldte Jézust Pilátus elé, az másnap, tehát Nagypénteken, már a kora reggeli órában maga elé állíttatta Őt. Amint mondtam; szándékában volt egy ismételt, s már komolyabb kihallgatást lefolytatni, mert hogy mindenképp szerette volna megkímélni életét. Ennek persze több oka is volt. S már nemcsak az, hogy ő maga, s már Heródes is ártatlannak találta, de azért is, vagy azért még inkább, mert hogy asszonya, Prokula üzent néki, megüzenvén: rettenetes álmot látott az éjjel, s ha azt akarja, hogy az álom valamiképp be ne teljesedjék, ne emeljen kezet ama fogoly ellen, akit most házának tömlöcében őriz. Prokula szavai, amelyeket üzent néki, megdöbbentették, s kissé meg is rémítették, hisz egyszer nem volt, hogy az asszony álom-látásai hamisnak, tévesnek bizonyultak volna, így Pilátus mindenkor igyekezett megfogadni asszonya tanácsát, ha az egynémely álmára hivatkozva szólt, vagy üzent őnéki: s mindenkor bebizonyosodott a későbbi történések során, hogy helyesen cselekedett…

    Ezen felül, és ezen túl oka volt persze ennek az is, hogy Pilátus a legelső pillanattól valami izzó gyűlölettel gyűlölte a zsidókat. De tán nem is csakhogy gyűlölte: egyszerűen lenézte és megvetette őket, amiért annyira mások voltak, mint ők: rómaiak. Gyűlölte gondolkodás- és életmódjukat, és gyűlölte vallásukat és vallási szokásaikat is, de leginkább a papságot gyűlölte, s aki kicsit is ellene szegült a papságnak, már számíthatott a helytartó jóindulatára, arra, hogy enyhébb elbírálásban részesül, mint mások, akik esetleg épp a papság védelmét élvezték ilyen-olyan okokból. Ezek az okok mindenkor változtak, de egyszer, egyetlen esetben sem érdekelték Pilátust: elég volt számára annyi, hogy az illető (tehát a vádlott) mellett bárha egyetlen pap emelte fel szavát; ha mást nem is, azt mindenképp bűnéül rótta fel néki (persze titkon, csak magában fogalmazva meg e véleményét), s akkor már annak fényénél kezdte az ügy vizsgálatát, s aszerint hozta is meg ítéletét.

   E mostani eset kedvére volt, legalábbis annyiból, hogy Jézust épp a papok vádolták: s Pilátusnak kedvére volt mindenkor, hogy ellenükre tegyen, s szóljon. S mert hogy a vád politikai vonatkozásai teljességgel hamisaknak bizonyultak, s az egész ügy inkább csak afféle helyi hitvitának bizonyult; még inkább kedve volt egy kicsit megfricskázni az öntelt papság hiúságát. A második tárgyalás során tehát sokkal alaposabban járt el, és sokkal részletesebben kérdezte ki a Mestert, ám válaszaitól most sem lett okosabb. Most azonban épp a főpapok egyike volt, aki egy rövid szünetet indítványozott azzal: négyszemközt akar szólani Pilátussal. Pilátusban persze feltámadt a kíváncsiság: vajon mit hoz még fel a per vádlottja ellen a zsidók e hitvezére?

   Az, miután mindenki eltávozott a Tárgyalási Teremből, azonnal a tárgyra térve azt mondta:

   – Ha most ellenünk szólasz, s ítélsz: nem vagy a császár barátja, s ezt rövid úton maga a császár is tudni fogja! Hallottad magad is, ha csak hírből is: miként tanítja a népet ez az ember! Az egyik tanítása, amelyet előtted is vallott, ekként szól:

   „A Én Országom nem e világból való”… Mondja még azt is: „Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak…”

   Mi ez szerinted, ha nem a legtökéletesebb lázítás? Hiszen azt mondja ez utóbbi szavaival: nem szolgálhattok a császárnak is és nékem is… Azoknak, akik őt szolgálják, Égi kincseket, mérhetetlen boldogságot, és a legtökéletesebb szabadságot ígéri. Ne feledd, Pilátus: e földön sok rabszolgák, szolgák, és mindenféle jövevénynépek is élnek, s ezek is a császár alattvalói! Mi lesz, ha ezek fellázadnak, s elhagyva otthonaikat családostul elvándorolnak, hogy Őt kövessék abba az országba, amelynek hollétéről ugyan nem vall tenéked sem; de amely mégiscsak itt kell legyen valahol a Föld színén, mert hisz másutt nem is lehetne?! Ember Ő is. Akkor viszont az országa is itt kell legyen, mert az ember a Föld szülöttje: nem él, csak lelke az égnek fellegei fölött, testben oda fel nem érhet, s onnan le sem is jöhet, csak mint kóborló lélek… És ha az emberek a Csodák Országába vágyakoznak, s követik Őt: ki fizet adót a császárnak, vagy akár néked magadnak? Senki! Hatalmas sokaság tér az ő Országába, hogy ők is megtanulják azokat a csodákat és jeleket, amelyeket Tőle láttak, és amelyeket (és ezt magad is tudod!) a császár alatt élve lehetetlen megtanulniuk.

   Pilátust meglepték e szavak. Tudta ugyan: ez az álnok pap kifordítva igyekszik megmagyarázni a Mester minden Tanítását, s minden cselekedetét, de tudta azt is: ha e szavakat ugyanígy Tiberius elé tárja; az a korlátolt zsarnok hitelt fog adni azoknak, s akkor ő tényleg veszedelembe kerül, mint a lázadó pártolója. Ezzel akkor nem csak jól jövedelmező állását, nem csak fényűző palotáit; de még puszta életét is kockáztathatja…

Miközben ekként töprengett, a pap folytatta szavait:

   – Ugyan tudjuk: hol született e férfiú. De ne feledd: kicsinysége éveiben idegen földön élt Józseffel, aki apja őnéki, s aki már nem él, és Máriával, aki asszonya volt Józsefnek, s aki viszont még él… ki tudja, miféle népekkel kerültek ők ott egybe, akik tán már akkor kiválasztották Őt maguknak (Őt, vagy apját: Józsefet, aki örökül hagyta Reá amaz országot…), s most népet gyűjt maga köré, hogy odavezesse azokat, akik követik. Erről úgy vélem: jó lesz még eme férfiú anyját is alaposan kivallatnotok, mert hát nem lehetetlen az sem: amaz ország népei kerekednek fel, s indulnak meg egy percen, hogy megkeressék választott Királyukat! S ha azok is ilyen erőkkel bírnak; a Magasságos Ég óvja meg a császárt, s ezt a népet is!

   – Részben ez volt az oka annak, hogy Mária a pusztában kellett rejtőzködjön. A másik oka pediglen az, hogy József fiai és leányai, akik mindig is az idegen asszonyt látták Máriában, aki a „szégyenfára” jutott Fiú szülője volt; mindenki másnál inkább Mária ellen voltak. Annál is inkább, mert szinte biztosra vették: Jézus nem az idős József ágyékából fogant, tehát teljességgel idegen, s tán épp ama királyság fejének leszármazottja, amelyről annyiszor szólott... A Szeplőtelen fogantatást hiába is magyarázták volna nékik: amint a ti korotok emberei, akként ők sem értették, s ekként el sem hitték volna, annál is inkább, mert érteni lényegében még maga Mária sem értette: csak igaz, gyermeki Hittel és alázattal elfogadta, s élte magát a tényt, anélkül hogy annak magyarázatát ismerte, vagy egy pillanatig is kutatta volna. E dolgokat (tehát József fiainak szavait) is mind a helytartó elé tárta az őt mindenáron meggyőzni igyekező pap, és Pilátus ezeket hallva maga is eltűnődött mindezen, s elhatározta: maga elé hozatja Máriát, s kivallatja, hol, merre, kiknél éltek a gyermek megszületése utáni években.

   A Mester azonban ismerte Pilátus minden gondolatát, s mert hogy vallatási módszereit is megismerte, természetesen féltette, s meg kívánta óvni anyját a kegyetlenkedésektől, attól tartva: akár meg is kínozzák, meg is ölik őt…

   Gondolati úton sugalmazta tehát Máténak (tudva: János és én a közelében akarunk maradni): keressék meg, s rejtsék el Anyját, s őrizzék, míg János vissza nem tér közéjük. Akkortól már János ügyelt rá, amint azt a Mester a Kereszten függve meghagyta néki. S nem csak a Kereszten bízta rá: feltámadása után konkrétan megmondta: hol, s mennyi ideig kell őrizze Anyját János, míg fel nem emeli maga mellé. Hogy miért nem emelte fel magához azonnal? Nos: erre is megadom majd a választ, amikor annak jön el az ideje… –

    Pilátus erősen gondolkodóba esett a pap gonosz logikával megformált szavain, majd hogy maga nem jutott eredményre, asszonyának üzent, hogy várjon reá; kevés idő múltán felkeresi. Ekként is tett: anélkül, hogy megmondta volna hová igyekszik, vagy hogy meddig marad távol, a papokat elbocsájtotta, az őrizőket és a Mestert pedig egyszerűen magukra hagyta. Igaz: hamarosan visszatért Prokula lakosztályából, s akkor már gondnak szemmel láthatóan nyoma sem volt arcán. Ismét behívta a katonák ezredesét, s azt mondta:

   – Mivel egyéb vétséget nem találtam ez emberben, mint az izgatás vétségét, úgy vélem elégséges, ha megkorbácsoltatom. Fogjátok, s kössétek a cölöphöz: mielőbb legyen végrehajtva az ítélet, mert nemsokára a néphez kell szólanom…

   Az ezredes könnyedén meghajolt, majd kimenve intett embereinek: hozzátok a foglyot. Azok tehát ismét megragadták a Mestert, s követték véle parancsnokukat. Amikor a kínzóoszlophoz értek, már tudták: miként ítélkezett Pilátus, s bizony, nem egy volt köztük, akinek a cölöp láttán a hideg borzongott végig tagjain. Ez ugyan még mindig irgalmasabb volt, mint a halálos ítélet, de épp csak egy hajszállal, hisz nem egy ember épp az ostorozásba, annak iszonytató kínjaiba pusztult bele, s olykor már ott, a cölöphöz kötve. Szánakozva néztek foglyukra, bár csak loppal, nehogy maguk is hasonló ítélet alá essenek, csak mert szánni merészelnek egy elítéltet. Ilyesmihez nekik, mint katonáknak nem volt joguk.

   Akkor átadták a Mestert az ítéletvégrehajtónak és két emberének, akik már minden részvét nélkül rángatták le a Mester ruháit, majd hogy derékig lemeztelenítették, a derékig (vagy még addig sem, hisz a Mester az átlagnál jóval magasabb volt) érő cölöpre kötözték oly módon, hogy összekötözött kezeit a cölöp aljában rögzített vaskarikához láncolták. Aztán elővették korbácsaikat: egy-egy három-négy ágú, vastag, erős bőrből készült korbácsot, amelyen minden szíj végére ólom és vasdarabok, éles-hegyes, állati csontok voltak erősítve. E kegyetlen eszközökkel kezdték aztán ütlegelni a Mester ívben kifeszített hátát, míg csak bele nem fáradt karjuk az ütlegekbe. Közben időnként megnézték áldozatukat, él-e még, s ha úgy találták, él, csak eszméletét vesztette a kínoktól, egy-egy vedernyi hidegvízzel életre locsolták, majd amikor eszméletére tért, folytatták az alig is élő áldozat ostorozását…

   Az ítéletet Pilátus palotájának udvarán hajtották végre, mégpedig akként, hogy a palota előtt ácsorgó tömeg is láthassa azt. Amikor a Mestert kivezették őrei, mi magunk is közelebb mentünk, hisz fogalmunk sem volt: mi céllal hozták ki Őt, s amikor láttuk, hogy a kőoszlopra kötözik, és láttuk, amint korbácsolni kezdik, s láttuk: mint hasad meg hátának bőre, s mint ömlik az udvar porába Áldott, Tiszta Vére; már jobb szerettük volna nem látni azt, amit azonban mégis látnunk kellett, mert nem menekülhettünk, nem futhattunk a kapuból, mert fogva tartott minket a szorosan körbefogó tömeg… János a vállamra borult, s ott zokogott szívet tépően, s magam is lehajtottam fejem: ha már a korbácsok csattogását nem zárhatom ki elmémből; legalább látnom ne kelljen szeretett Mesterem kínszenvedését. Nem, nem sírtam, én nem engedhettem meg magamnak, hogy könnyekbe fojtsam szívem és lelkem iszonytató fájdalmát: csak befelé zokogtam, mert nékem erősnek kellett látszanom, hogy valamennyire tartani tudjam a lelket Jánosban is: meg ne bomoljék elméje a Mester sorsának láttán, s önnön tehetetlenségének tudatában. Halkan elsuttogott szavakkal csitítgattam, aztán mégis elhallgattam: ne érezze meg hangom reszketésén se a bennem dúló indulatokat, s a szívemben zokogó, tehetetlen kínt. Akkor már csak tartottam, erősen, hogy össze ne rogyjon a reá szakadt fájdalom súlya alatt; magam is alig bírva, de őt mégis kitartó, dacos akarással emelve…

   Már másodszorra hallottam: mint zúdítanak vizet a Mester alélt testére, amikor János hirtelen megrázkódott, majd felemelte fejét vállamról, s akkor már karomon sem éreztem testének súlyát. Reá pillantottam, ijedten, s megdöbbentem: a gyermekarcú fiatal férfi hirtelen mintha felnőtté érett volna. Egyenesen állt, mint a szálfa, arca kemény, erős akaratot tükröző lett, szemei pedig mintha szikrákat szórtak volna. Épp csak álla ideges rángása maradt meg egy ideig, aztán az is eltűnt; ajkait már szorosan préselte egymáshoz: már-már attól tartottam, a heves indulat támadásra készteti, s a következő pillanatban az udvarra ront, hogy kiszabadítsa Mesterünket a kíméletlen és kegyetlen hóhérok kezei közül. Ezt éreztem, s tudtam: ha így van, ha ezt a gondolatot, és ezt a cselekedetet őrölgeti elméjében; vissza nem tarthatom, de nem csak én: nincs a Földön olyan Erő, amely visszatarthatná, ha támadni akar, hogy a Mestert védje. És tudtam azt is: nemcsak hogy nem tudnám, de nem is akarnám visszatartani.

   Mert azt is tudtam, nagyon is tudtam: ha csak egy lépést tesz is, nem teszi meg azt egyedül, s ha ott hal meg a kínzóoszlop mellett: mellette halok meg magam is.

Miközben mindez a kemény és kegyetlen történés zajlott a palota udvarán, Pilátus ismét Prokulához sietett, s azt mondta néki:

   – Akként tettem, amiként javasoltad. Megkorbácsoltatom, aztán az emberek elé állítom ama gonosztevővel: tán csak megesik a szívük rajta, ha agyongyötörten látják. Mert te is tudod: a korbácsolás nem éppen szelíd dolog, aki azt elszenvedi, inkább lesz halott, semmint élő… És amint hallom; a hóhérok ma igencsak kitesznek magukért, dühíti őket, hogy még ma is, amikor egyébként ők maguk is el szoktak vegyülni a tömegben, hogy kedvükre leigyák magukat; az ítélet végrehajtásával kell törődjenek, s mindezt avégett a néhány korlátolt, ostoba pap végett. Hát most minden dühüket azon a Krisztus nevű emberen tombolják ki. Azt hiszem; bármilyen erős is azokban a nyomorult papokban iránta a gyűlölet: ember nincs, aki meg ne szánná. S ha a papok továbbra is halálra akarják adni, a nép megkönyörül majd rajta… Bár… a hangokból ítélve ez is erősen kétséges; úgy látszik, az emberek ellene vannak tüzelve. Ha pedig a nép is a halálát kívánja emez embernek: mit tanácsolsz, miként cselekedjem?

   Prokula egy ideig töprengett, aztán mindössze néhány szót szólt, s Pilátus ismét megkönnyebbülve távozott az asszony lakótermeiből, hogy az udvarra siessen, mielőtt a két nekibőszült hóhér halálát okozná annak, akit ő meg akart volna menteni.

    Miután ismét, s immáron vagy negyedszerre is eszméletére térítették a Mestert, Pilátus jelent meg az udvaron. Némán felsóhajtottam, hisz ez többnyire a korbácsolás végét is jelezte.

   Így is történt: Mesterünket leoldozták a kínzócölöpről, s amikor már meg tudott állni a maga lábán, Pilátus elé vezették. Az intett, mire a Mestert vádoló papok egyszeriben előtte teremtek, mintha a földből bújtak volna elő. Akkor Pilátus azt mondta:

   – Azt hiszem, ennyi elégséges büntetés ez embernek azért, hogy izgatta a népet. Nem hiszem, hogy halálra kellene őt adjam ama vétségért…

A papok szinte kórusban kezdtek el zúgni:

   – Akaszttasd fel! Ha nem cselekszed meg, nem vagy a császár hű embere, s ezt hamarosan maga a császár is meg fogja tudni. Akkor majd együtt lóghatsz a kereszten kedvelt védenceddel…!

   Ez utóbbi szavak ismét megtették a maguk hatását. Pilátus elbocsájtotta a papokat, s a törvénytevő székbe ült, hogy ott hozzon ítéletet, azon a helyen, amelyet Gabbatának is neveztek. Akkor a papok helyett a Mestert állíttatta maga elé, s a tömlöcből is felhozatott egy rabot, aki rablásért és számtalan gyilkosságért lett lefogva, és szintén a halálos ítéletét várta ott. Őt Heródes tömlöcében őrizték mind eme napig, mert hogy az ünnepen akarták a keresztre szegezni, két másikkal együtt. Pilátus, amikor a Mester és a gonosztevő már mellette állt, ekként szólt a palota udvarára sereglett néphez:

   – Szokás, hogy ezen a ti ünnepeteken egy foglyot szabadon bocsájtsunk azok közül, akik a tömlöcben vannak. Melyiket akarjátok hát, hogy szabadon engedjem e kettő közül?

   A nép eközben hatalmas tömeggé nőtt. Mi is ott álltuk az emberek közt, de már nem csak ketten voltunk: mire a népítélet megkezdődött, testvéreink is odaértek, méghozzá Máriával és néhány asszonnyal együtt, mégpedig Mária határozott kérésére. Most azonban a tömeg szélén álltunk, hogy veszély esetén azonnal menekülhessünk az Anyával. De úgy tűnt: egyelőre nem fenyegeti Őt veszedelem, Pilátus kisebb gondja is nagyobb most, sem hogy véle foglalkozzék. Mária, ahogy Egyszülöttjét meglátta, szívet tépő zokogásban tört ki, s láttam rajta: szólni szeretne, de szava nem volt, egyszerűen nem jött hang a torkára a keserves könnyektől. János úgy, akként karolta Őt, amiként én karoltam kevéssel előtte Jánost: de ez már mintha nem is ugyanaz a fiatal férfiú lett volna. Háta és válla egyenes, nézése határozott és kemény volt, bár szemében néki is (ahogy mindannyiunknak) égő könnyek csillogtak. Azonban hogy Mesterem siralmas állapotát megláttam, bennem is az a reménység kezdett éledezni, ami Pilátusban élt: ha ekként látja drága Mesteremet a nép, amely közt csak nem rég is oly sok csodát tett, megszánják, s végre szabadon engedtetik őt. Így amikor Pilátus feltette az ilyenkor szokásos kérdést, azt vártam: az emberek egy hangon, egy emberként fogják kiáltani Mesterem nevét. Ám nem így történt. Amikor Pilátus megkérdezte: melyiket bocsássam el tenéktek, a bor-mámoros tömeg egy hangon hörögte valami elbutított, vérszomjas hörrenéssel:

   – A Barabbást...! Add ki nékünk a Barabbást…

Azt hittem, nem jól hallok, vagy megzavarodtam elmémben, s tébolyom hallatja velem, hogy az emberek a gyilkos szabadon engedését követelik. Csak már amikor másodjára tette fel Pilátus a kérdést, döbbentem rá: nem így van! Valóban azt üvöltötték valami állati, s eltorzult hangon, amit hallottam.

   Mert Pilátus, aki maga is döbbenten hőkölt vissza a csőcselék hangja hallatán, ismét kérdést intézett az alant állókhoz:

   – De hát mit vétett néktek ez? Ama másik embereket gyilkolt, rabolt, fosztogatott, gyújtogatott: százszor is méltó a halálra!

A nép, amely már valóban csőcselékké aljasodott, mind erősebben üvöltötte:

   – Add ki a Barabbást, amaz meg vesszen…

Pilátus akkor néhány percre visszavonult a kihallgatási terem mélyére. Mögötte ott állt Prokula, az asszonya; amellé lépett vissza, s attól kérdezte:

   – Mit tegyek most? Hallod, mit üvölt a nép… Nem lehet, hogy az akaratuk ellen cselekedjem, hisz tudod, mennyire tiszteletben kell tartanom vallási szokásaikat! Az én kezemet is köti a császári rendelet: hát nem tehetek akként, amiként az álmod javasolja…

   Prokula ismét csak néhány halk szót mondott, mire Pilátus visszatért az erkélyre, s újra megszólalt:

   – Ismét, s immár harmadszorra kérdezem tőletek: melyiket akarjátok, hogy szabadon bocsájtsam néktek?

… – És a csőcselék mint kiéhezett hiénák hordája ismét felhördült: A Barabbást…

   Pilátus egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd ismét felemelve megkérdezte:

   – És mit akartok: mi legyen e másikkal?

S az egyhangú üvöltés most azt harsogta:

   – Feszítsd meg! Feszítsd meg!!!

Pilátus akkor intett a háta mögött álló szolgáknak, akik egy tálat, s egy kancsó vizet vittek az erkélyre, s Pilátus a nép szeme láttán jelképesen megmosta az ő kezeit, majd azt mondta:

   – Én mosom kezeimet emez ártatlan vérétől…

A sokaság gondolkodás nélkül zúgta:

   – Az ő vére rajtunk és gyermekeinken…

 

*  *  *

 

 Nyomtatható változat