Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pünkösd csodája

2010.05.25

Tandari Éva: És mondá a Mester…

VII. kötet /részlet/

 

 Visszatértünk tehát Jeruzsálembe, ama házba, ahol szállásunk volt, s az asztal körül ülve imáinkba merültünk. Már jócskán benne jártunk az éjszakában, amikor nyugovóra tértünk. Ettünk néhány szem gyümölcsöt, majd lepihentünk, és álmaink útjain ismét a Mester mellett álltunk. Én legalábbis, s még reggel is emlékeztem szavaira, amelyeket álmom útján lépve szólott:

   ~~ Menjetek a Templomba, s adjátok hírül az embereknek: Az emberfia, aki Egyetlenje az Atyának: feltámadott, s szemeitek előtt emeltetett fel a Mennyeknek Országaiba, amiként az Írások azt megjövendölték Felőle. Ne féljetek, és ne aggodalmaskodjatok: amiként Énreám nem vethették az ő kezeiket, amíg az Idő be nem érett arra, akként néktek sem lesz bántódástok, míg a Lélek be nem tölt titeket. Akkor majd a Lélek által kaptok Erőt, hogy viselhessétek azokat, amik reátok várnak: addig azonban nem tehetnek ellenetek.

   Mesterünk Üzenetét elmondtam testvéreimnek is, aztán hogy ettünk néhány falatot, akként tettünk, amiként azt Mesterünk az álomban meghagyta nékünk. Már a reggeli Istenimádás óráján a Templomba siettünk, hogy mielőbb tudtul adjuk az Örömhírt azoknak, akik a Templomban voltak. Az emberek, hogy megismertek bennünket, most sokasával sereglettek körénk, amikor az Imádság órája után a Templom-kertbe tértünk, s ámulva hallgatták Tanúságtételünket mindarról, amik a szemünk láttán estek. Ugyan hinni még nem akarták szavainkat, de mert hogy már erősen nagy híre volt: Mesterünk testét nem mi vittük el ama sírkamrából, s hogy Heródes és Pilátus egyként keresik azóta is Őt; már valami kis ereje mégiscsak volt szavunknak. Amiután beszédeink végére értünk, egynémely nyomorékot láttam, amint a Templom kertje felé, az együvé sereglett emberekhez igyekeznek jutni: tánha akad számukra valami kevés alamizsna. Elébük mentem hát, s megállítottam őket, majd hogy az emberek is mögénk értek, s megálltak mögöttem, beszélni kezdtem azoknak is Krisztusról, aki a Földön járt, de már az Atyához tért. Szavaim végén megkérdeztem őket:

   – Hiszi-e a te szívetek mindazokat, amiket most elmondtam? – s egy nem volt köztük, aki ne felelt volna ekként:

   – Hisszük…

Akkor szemeimet az Ég felé emeltem, s ekként fohászkodtam az Atyához:

   – Áldott Atyánk, Mindenható Isten! Te, Aki a kicsinyek és gyengék pártolója vagy: tedd Szent Fiad Áldott Nevéért, hogy akik Benned bíznak, s akik Tereád hagyatkoznak: meggyógyuljanak az ő bajukból, s testükben is épek legyenek, ha szívük-lelkük s szellemük ép…  – azzal megérintettem azokat egyenként, s mire az utolsót is érintettem, már álltak, akik addig nem tudtak állni, és láttak, akik előtt addig az éj sötétje honolt. Álltak és láttak, s karjaik tárva az Ég felé hangos szóval áldották Istent, és dicsőítették az Ő Szent Fiát, Akinek Nevéért gyógyulást vehettek az Atyának Erejétől.

   Kevéssel később a meggyógyítottak távoztak, amiként távoztunk magunk is, míg az Imádság után mellettünk maradók, s szavunkat halló, és mindeme csodás történést a tulajdon szemeikkel látók még visszamaradtak egy ideig, s már a Templom előtt gyülekezve beszélték egymás közt e dolgokat. Az esti Imádás óráján sokakat viszontláttam azok közül. Most nem a Templom udvarában, de mindjárt a Templomban szóltunk vélük. Most a mindenkor megfontolt Taddeus szólt, s mi az emberek arcát figyeltük, hogy meglássuk azon: mi kél fel az ő szíveikben Taddeus Bizonyságtétele hallatán. De bizony; csak azokon láttam a Reménység s a Hit fel-felragyogó Sugarát, akik a reggeli Imádáson is jelen voltak, s még az után is, amikor a csodás gyógyulások estek. Kissé meglepett, s fájt is az emberek hitetlensége, de hamar megvigasztalódtam: hisz hát ha az Áldott Mester szavait és Tanításait hallva sem nyíltak meg az emberek szívei három hosszú esztendő alatt; miként nyílhatnának meg most azok egyetlen nap alatt, ha a sötétség hétszer hét lakattal zárja le azokat? Majd eljő egyszer az a Perc, amikor minden szívekről leolvad a jég, és lehullanak mind a lakatok, s akkor a szívek kitárulnak majd a FÉNY felé, hogy megérezvén annak Édességét, s Áldott melegét: már érezzék, s értsék is a Krisztus Szeretetét, és minden Ő Igazságait…

   Ekként vigasztalódtam meg hát, de tudtam: nem a magam bölcsességéből fakadtak mindeme gondolatok! Mesterem árasztotta azokat elmém, és szívem felé, hogy könnyebbséget és bátorságot adjon nékem. Akkor testvéreimnek is elmondtam mindeme gondolatokat és érzéseket, hogy ők is vigasztalást, és erőt nyerjenek Mesterünk hangtalan sugallt Vigasza által. Megnyugodva és megvigasztalódva tértünk vissza szállásunkra, s hogy ettünk, ismét fohászainkba mélyedtünk.  

    Reggel, s aztán napokon át mindenkor megjelentünk a Templomban, s akkor már nem csak az Örömhírt adtuk tudtukul az embereknek, de Mesterünk Tanításait is; azokat, amelyeket átadnunk engedett. Mert sok volt, amit csak nékünk mondott el, de már hozzátéve: azon Tanításai csak nékünk lettek mondva, hogy szellemünkbe írva megőrizhessük azt a magunk megerősítésére, s azért még, hogy egy percen továbbadhassuk majd. Akkor, ha az emberek Szelleme kellőképp nyitottá lesz amaz Igazságok befogadására és megértésére.

    – S ez az Idő a ti korotok: arra utalt a Mester, amiként azt már mondtam! Ezért is, hogy akkora támadásnak vagytok kitéve az Ellentét, s az ő csatlósai által, mert hogy azok a Tanítások éppen hogy róluk rántják le a leplet, hogy végre tisztán lássátok és felismerjétek őket, s minden cselekedetüket is, hogy elháríthassátok azokat magatoktól: lépve már csak az Igazság keskeny, de Egyedül Célba vezető, Áldott Ösvényén  Krisztusunk Áldott, Tündöklő Szívéig… –

    Tán hat hete, hogy Mesterünk visszatért az Atyával való EGY-ségbe, amikor éji nyugvásom alatt ismét Álom szállott reám, s miként az első éjjelen; most is Mesterem mellett léptem. Ekkor a vállamra tette kezét, s azt mondta:

   ~~ Hamarosan elérkezik a Perc, hogy a Lélek közétek szálljon, amiként ígértem néktek: hozzátok fel hát Jánost és Anyámat: Máriát, s azokat, akik vélük vannak, mert kell, hogy János is betöltekezzék a Lélekkel, amint kell, hogy Anyám is merítsen az Erőből. Hamarosan az Ő ideje is betelik köztetek; s amiként azt is mondottam, akkor érte küldöm az ÉN angyalaimat, hogy Szívembe emeljem Őt… – azzal Mesterünk eltűnt, s én hirtelen felébredve csak valami édes és csodálatos illatot éreztem, olyat, amilyet még addig sohasem. Amikor testvéreim is felébredtek, újra elmondtam a Mester álmombéli Üzenetét, s hogy szavaimat bevégeztem, Jakabot, annak fiát; Júdást, és Mátét jelöltem ki: keljenek útra, s kísérjék szállásunkra Máriát, s azokat akik Véle vannak. Testvéreim mindjárt fel is készültek, majd hogy ettek vélünk, s fohászkodtunk együtt, útra is keltek, hogy amikor az Új Termés ünnepe eljő: ők is köztünk legyenek ismét, de már Máriával, és Jánosékkal együtt.

   Ez aztán akként is lett: de nem csak az Áldott Anya és János érkezett meg arra a napra, hanem még sokan mások is. Nem is fértünk volna el a magunk szerény szállásán: ama teremben gyűltünk össze, ahol már az utolsó hetekben gyakran tanítottuk az embereket. Mert bizony; amiként azt az első percen sugallta nékem az én Áldott Mesterem: az emberek szívei lassan kezdtek megnyílni. Először csak kettesével-hármasával szegődtek mellénk, amikor a Templomból távoztunk, kérve: tanítsuk őket. Aztán mind többen és többen jöttek, így végül egy nagy termet kellett béreljünk, ahol összegyűlhettünk. (Igaz: a termet csak névleg béreltük: amúgy egy testvérünk bocsájtotta azt rendelkezésünkre, aki maga is az Ébredők egyike volt…)

   Az Új termés hálaadó ünnepén már mind együtt voltunk tehát. Az asszonyok mind az Anya köré sereglettek: Magdalai Mária, aki Véle együtt érkezett, már-már attól tartott, összenyomják az Anya kedves, törékeny alakját… Ilyesmitől ugyan nem kellett tartani, de valóban akként fogták Őt körül, mint fázó emberek a tűz lángját, hogy melegedhessenek a Belőle áradó Szeretet melegében.

   (Mária igen megváltozott, mióta nem láttam! Teste szinte leheletnyi volt; oly könnyű, oly légies, hogy szinte súlya sem volt. Nem volt sovány; és mégis ekként éreztem, s amikor szívére ölelt, az álom után érzetthez hasonlatos, lágy illatot véltem érezni, amely nem felőle, de mintha belőle: arcából, hajából, egész testéből áradt volna. Először azt hittem: tán érzékcsalódás áldozata vagyok, de nem: testvéreim is említették, hát valóság kellett legyen…)

   Együtt mentünk azon a reggelen a Templomba, majd a szokott imádkozóterembe is akként tértünk. Akkor még csak magunk voltunk, mintegy húszan, de mert hogy többek érkezését is vártuk, nem lett volna értelme, hogy szállásunkra térjünk. A kisebbik teremben gyülekeztünk össze, s mert hogy tudtuk: hamarosan elérkezik ama Perc, amelyről Mesterünk szólott, ekként szóltam Testvéreimhez:

   – Elérkezett annak ideje, hogy megválasszuk magunk mellé, amiként azt Mesterünk meghagyta: a Tizenkettediket, aki az áruló helyett kell az Úr apostolává legyen. Mesterünk akként rendelte, hogy mi válasszunk. Mátyás és Barsabás testvéreink közt kellene válasszunk, mert ők azok, akik mindenkor a Mester szavai szerint éltek, s akik az Ő Tanításait adták át azoknak, akik közt jártak, s éltek azóta. Imádkozzunk hát, Testvéreim, hogy töltse be elménket az Úr az Ő végtelen Bölcsességével…

   Imádkozni kezdtünk hát, de hogy semmiképp se a mi gondolataink szerint essék, hanem az Ég akarata szerint tudjunk választani, kezeim az Ég felé tárva imádkozni kezdtem:

   – Áldott Uram, aki minden Gyermeked szívét és lelkét ismered, s tudod szellemének Igaz Szándékát: mutasd meg e kettő közül azt, akit kiválasztottál, hogy elnyerje az osztályrészét e szolgálatnak és apostolságnak…

   E rövid imádság végén egy tudatomtól független Gondolatot éreztem megfogalmazódni elmében; hát arra hallgatva sorsot vetettünk, hogy annak révén Isten kinyilváníthassa az Ő Akaratát, s a sors Mátyásra jutott: attól kezdve közénk tartozott ő egészen, amiként az az Istennek akaratában volt.

   Ezután továbbra is a kisebbik teremben maradtunk, s ott mondtuk közös hálaadó fohászunkat, amikor hirtelen mintha hatalmas szélvihar zúgását hallottuk volna. Máté felkelt helyéről, s az ajtóhoz lépett, hogy egy pillanatra kitekintsen. Aztán döbbent arccal tért vissza, s azt mondta:

   – Kintről jő ugyan a zúgó szél hangja: de semmi szél nincs künn! A fák, de még a fűszálak is mozdulatlan állnak, mintha megdermedtek volna…

Értetlenkedve pillantottunk egymásra, de mert hogy Mária csak csendesen mosolygott, mi is megnyugodtunk, s folytattuk fohászunkat, ahol félbe hagytuk.

    – Mária mosolya amúgy is megnyugtatott bennünket mindenkor, s most még inkább: hisz arca, de egész alakja mintha felragyogott volna a boldog örömtől: hát nem lehetett nem tudnunk, hogy Fia közelségét érzi.

   S ez ekként is volt: hisz a Lélek, amely felénk szállt, EGY a FIÚVAL, amiként a FIÚ is EGY a Lélekkel, s egy az Atyával is, amiként azt mondtam…–

    A zúgás mindinkább közeledett, de amiként közeledett, egyre halkabbá is lett, majd amikor elhalt egészen, ismét egymásra pillantottunk: de már szinte nem is láttuk egymást, amiként nem láttuk a köröttünk lévőket sem, mintha minden és mindenki eltűnt volna mellőlünk, s már mind egymagunk állnánk valami fénylő, tiszta Áradatban, eltávolodva még egymástól is egy időre: majd a testeinket körülölelő, fénylő Áradat egybe olvadt, s akkortól ismét érezhettük egymás közelségét. De még mindig csak egymásét, valahogy akként, mintha a Világ eltűnt volna körülünk, s mi egy közös kis Világban volnánk, csak magunk. Aztán egy másik Fény-folyamban feltűntek előttünk azok, akikkel addig voltunk: Mária, és azok, akik Véle érkeztek, majd azok is, akik a külső, a nagyobbik teremben gyülekeztek össze, s végül azok is, akik a zúgó hangot követve a ház előtt gyűltek egybe, mindenféle nép és nemzet fiai és lányai, akik a Hangot követték, s most értetlenkedve álltak, nem tudván mire vélni, hogy a Hang oly hirtelen egészen elcsendesedett, amint a házhoz ért. Egymásra pillantottunk ismét, s egy pillanatig döbbenten néztük egymást, néztük a vélünk szemben álló fölött megjelenő, kettős Fény-nyelvet, amely miként a gyertyának lángja: lobogott.

   Ez ekként tartott egy kevés ideig, aztán mintha a Láng a fejem tetején beáradva tűnt volna el testemben: hogy már ott érezzem azt lobogni Élő Tűzzel. Lelkem az Ég magasáig emelkedett, s valami sohasem érzett, végtelen hála és mondhatatlan, leírhatatlan Boldogság lett úrrá bennem. Éreztem: az Istenben vagyok, s az Isten bennem van, s a Lélek szárnyai emelnek mind feljebb és feljebb, egészen az atyának Szívéig, hogy egy pillanatra megmerítkezhessem a Tökéletes Szeretet Végtelen Rezgésáramában, Amely Maga Az Isten: Az ATYA, A FIÚ, s a LÉLEK; az EGY, Amely Három, s amely mégis maga a TÖKÉLETES EGY: amellyel egy pillanatra EGGYÉ váltam magam is… – aztán a Lélek visszahelyezett a magam szintjére, de többé nem távozott el tőlem, amiként azt gondoltam. Mindenkor éreztem: mint ég, mint lobog bennem Áldott Lángja, s mint kereng ereimben Áldott Ereje, miként vörös vérem millió és millió cseppje…

   És attól kezdve én… – nem én voltam, mert a Lélek Élt énbennem: az Istennek, és az Isten Krisztusának Áldott Lelke, amely Élt helyettem, bennem, s amely attól kezdve soha el nem távozott tőlem! Nem tudtam többé nem akként szeretni Mindeneket, hogy ne tudjam: Az ISTEN egy-egy elidegeníthetetlen, Öröktől fogva létező, Tökéletes elemét szeretem mindenben és mindenkiben. Nem tudtam többé, mi az: félelem, hanem csak azt: mi az: félni attól, hogy valaha is megbántsam a Bennem, és Értem Élő Istent!

    – Persze: kicsiny, emberi riadalmak ébredtek bennem, amiként felébredt bennem az Életösztön félelme is, amikor Utam végén épp úgy halálra adtak, amiként az én Drága, Imádott Mesteremet: de emberi félelmeim mögött, s azok fölött mindenkor éreztem azt a végtelen nyugalmat is, amely akkor betöltött, s már tudtam akként is nézni önmagam; földi énemet, mint valamely rajtam kívül lévő, tőlem: Valós lényemtől, annak legbensőbb Isteni Lényegétől független tárgyat, egy eszközt, amelyet ideig-óráig használnom kell, majd tudnom kell arról könnyedén és zokszó nélkül lemondani, hogy már minden teher, és minden fölösleges súly nélkül az Úr Szent Színe elé álljak, hogy számot adjak mindarról, amit az eszközömül kapott test segítségével bevégeztem, amiként azt Ő meghagyta nékem. –

    Amikor a Lélek áradását éreztem egész valómban, úgy éreztem: nem tarthatom magamban e végtelen Boldogságot, de az emberek elé kell állnom, és szólanom kell nékik az Úrnak minden Ő Szent Igéit. Elébük léptem tehát, s bár még nem tudtam: hogyan, s miként mondjam el nékik, hogy mind megértsék szavaimat, beszélni kezdtem. Beszélni, mégpedig egy idegen, általam sohasem hallott, különös nyelven, amelyet szemmel láthatóan mindannyian megértettek, holott amint mondtam; igen sokféle nép és nemzet tagjai voltak. Miután szavaim bevégeztem, testvéreim is szólottak az emberekhez, s ők is idegen nyelven: s az ő szavaikat is értették mind, akik csak hallották azt, mert nem maguktól szóltak, amiként én sem magamtól szóltam; de a Lélek adta nékünk a nyelvet, és a Lélek adta nékünk a Szavakat is, amiket szólanunk kellett.

   Volt, aki térdre hullt, s imádta Istent, és áldotta s dicsőítette az Ő Szent Nevét, de olyan is volt, aki gúnyos arccal fordított hátat, ekként szólva a körötte állókhoz:

   – Mit hallgatjátok ezeket! Hisz részegítő italt ittak: azért szólanak ekként…

Akkor azok el is távoztak, de sok idegen földön élő, s ekként idegen nyelveken szóló zsidó maradt ott, nem tudván megérteni; inkább csak megérezni: igazán az Istennek hatalmát látják, amikor a maguk nyelvén hallják mindazt, amiket szólunk nékik. Hogy közülünk már mindenki szólott, néhány szóval elmondtam az együvé sereglett, s mind nagyobbá váló tömegnek: miként lehetséges az, hogy mind értik is, amit hallanak, s hogy miként él közöttünk és bennünk már örökkön az ÚR, hogy Szerető Szívének Erejét adja mindazoknak, akik követik az Ő hívó szavát…

   Ettől kezdve igen sokfelé mentünk, bár még csak Jeruzsálem házaihoz, s a közeli városokba: hívtak is, s a bennünk élő Lélek is késztetett minket, hogy menjünk, így sokfelé vittük el a Mester szavait, amelyeket Tőle tanultunk. Az Evangélium hírét vittük az emberek közé, s a bűnbocsánatról beszéltünk nékik, biztatva őket: bánják meg az ő bűneiket, s fordítsák Isten felé az ő szíveiket, hogy attól kezdve már ne bűnben, de bűn nélkül éljenek. Sokakat megkereszteltünk akkor a Krisztusnak nevében, és mind többen és többen lettek azok, akik a Lélek Erejével is töltekezhettek, hogy attól kezdve ők is prédikálhassák az Istenfiának Szentségét, és Győzelmét, amelyet Vére árán vett a Mélység fejedelme felett, s gyógyítottak is a Krisztus nevében, és Nevével.

*  *  *

 Nyomtatható változat