Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szilveszteri visszatekintés

2009.12.31

Tandari Éva: Úton - út közben...

II. kötet /részlet/

Ismét itt vagyok az Úr nevében, kedveseim.

   — Itt vagyok, hogy amiként megszoktátok és várjátok is, az Óév végén, s az Új esztendő küszöbén is szóljak néhány szót tenéktek. Most ugyan valóságosan is csak néhány szót, hisz annyi már az, amit elétek tárhattam ez évben is az Úr Kegyelméből, hogy azt is épp elég lesz elolvasnotok és befogadnotok, amit mint új ismeretelemet elétek adtunk, hogy a tanultak gyakorlattá tételéről ne is szóljak: az akár több esztendőre elég feladatot ad mindőtöknek. Ezért ismét, mint a legtöbb Üzenetemben, a Szeretetről szólok néktek.

   Ilyenkor szokás, hogy mérleget készíttek az eltelt esztendőről: mi az, amit az előző év Szilveszterén megfogadtatok, vagy akár csak tervbe vettetek, és mi az, amit azon ígéretekből, tervekből valósággá is tudtatok változtatni. Mi az, ami csak terv, vagy ábránd maradt, s miért. Szokás az is, hogy ismét megfogadtok valamit, olykor tán csak azért, hogy legyen mire visszaemlékezni, ha a még új esztendő is „óévvé” vénhed. Ez szinte „ősi” szokás, s nem is csak a ti Hazátokban. Nem is erre akarok kitérni, legalábbis nem kifejezetten az ígérettétel, a fogadkozás tényére. És mégis arra valamiképpen. Nem mindegy ugyanis: mi az, amit eredményül tartotok számon, vagy mi az, amit célul tűztök ki magatok elé a következő esztendőre. Mit tartotok igazán fontosnak és lényegnek, és mi az, amit csak mint mellékesen még megszerezhetőt szereztetek meg, vagy kívánnátok megszerezni ezután? Megmaradtatok-e, és megmaradtok-e az ezt megelőző, avagy a mostani Szilveszter éji fogadalom „óemberében”, vagy képessé váltatok – váltok megszülni magatokban az Új EMBERT?

   Nem mindegy, ahogy az imént mondtam, mit tartotok valósággal is fontosnak. Ugyanis az, amit igaz eredményként tudtok értékelni, s az, amit fogadalomként magatok elé vetíttek, lényegében egész benső milyenségtek tükre volt és lesz is mindenkor. Aki csak anyagi nyereségeit képes igazán nyereségként elkönyvelni, vagy csak anyagi értelemben vett célokat tűz maga elé az elkövetkezendő esztendőre, azt mutatja: maga is csak az anyagban él, megrekedt Útjában, s ekként nincs, mert nem is lehet köze ahhoz, amit úgy nevezünk: Valós Lét. Az nem emelkedett feljebb, nem ért közelebb még földi értelemben vett önmagához sem, nem még Szellemi ÉN-jéhez. Márpedig a Cél az, hogy önmagatokat igyekezzetek teljességgel megélni és megvalósítani, de ti már nem csakis és kizárólag az Ember-ént: azt a magasabb rendű ÉN-t, Aki mindőtökben jelen van, mint rejtett Erő, amely azonban szunnyad mindaddig, míg a Tudat fel nem ébreszti. Ehhez elsősorban a Tudatot kell megismerje mindenki, vagyis azt a valakit, aki a földi-fizikai feladatokat kell elvégezze, bárha önmaga, avagy az eszköz, azaz a test révén.

   S már itt, ennél az első lépcsőfoknál nagy hiányosságok szoktak lenni. Az emberek ugyanis nem ismerik önmagukat, ha akként vélik is. Pontosabban nem azt az önmagukat ismerik, mert azt gyakorta nem merik, s talán képtelenek is volnának elfogadni, amely „énjükkel” ténylegesen is meg kellene ismerkedjenek, és meg is kellene birkózzanak, csak azt, amelyet a külvilág elé tárnak, mert számukra is az a kedvezőbb. Ekként viszont az önmaguk előtt is titkolni igyekezett hibák és hiányosságok továbbra is megmaradnak, s belülről mint valamely rejtett méreg, vagy lappangó kór rombolják és roncsolják a testet: úgy az Én-rész anyagtalan, tehát „szellemi testét”, mint akár magát a fizikai értelemben vett testet is. Számos esetben figyelhető meg ma is: miként roncsol akár teljes szerveket a hosszú évek, vagy akár évtizedek óta rejtve maradt tudati hiba avagy tudati-lelki-szellemi hiány, mint öl meg ezer és ezer, egyébként egészséges sejtet a tudati-lelki-szellemi „sejtekbe” égett méreg.

   Tudom jól, hisz nem egyszer hallom mint kifogást, vagy indoklást: emberek közt éltek. Ez ekként is van, s ez eleve magában hordozza azt is, hogy alkalmazkodnotok kell környezetetekhez, s egy bizonyos fokig a köröttetek élők elvárásaihoz is. Ez azonban nem jelenti, mert nem jelentheti azt, hogy mindig és minden téren alkalmazkodnotok kell a mások elvárásaihoz.

   Elsősorban önmagatoknak kell megfeleljetek, hogy őszinte szívvel állhassatok Holnap is a Jászol előtt, és igazsággal nézhessetek végig e most induló esztendőn. Éspedig annak a Benső ÖN-képnek kell megfeleljetek, akik a Valóság értelmében vagytok, vagyis a Szellemi Követnek, amelyet nevezhetünk, éspedig joggal a „Bölcsebbik Énnek” is, s amelynek elsődleges természete, s ekként jogos elvárása is a Tudattal bíró Ember esetében a Szeretet. Nem az álságos, nem a kifelé mutatott, de a Valódi Szeretet, az, amely feljogosíthat akár arra is, hogy adott esetben feddéssel forduljatok mások felé, és nemcsak hogy feljogosít, de szinte már kötelez is, hisz amiként Istenünk számára fontos és lényeges mindegyikőtök Kegyelmi Útjának sikere, akként kell a Testvér Útjának sikere fontossá váljék a ti számotokra is. Ugyanis nem csak az a fontos, és nem csak az a lényeges: mit tartotok fontosnak önmagatok számára az év e napján, s ekként a többin is, de bizony az is: mit tartotok fontosnak Testvéreitek számára.

   S ez alatt nem csak a szűkebben vett családtagokat értem, de akár mindeneket is, hisz ahogy már nem egyszer elmondtuk, épp azért vagytok egy időben egymás mellett, hogy segítsétek egymást, s nem hogy akár a rosszul értelmezett szeretet nevében hallgassatok, amikor pedig éppenhogy szavaitokkal lehettek segítségére egymásnak a bennetek lévő hibák kijavításában, megszüntetésében.

   Fontosnak éreztem e kérdésre kitérni azért is, mert hisz az Úton járók mindegyikének feladata az, hogy mindinkább Atyánkhoz, Krisztusunkhoz és az Áldott Anyához törekedjék hasonlatossá válni, éspedig éppen ebben: a Bölcs Szeretetben. Abban a Bölcs Szeretetben, amely nem képmutató, de őszinte, nem hízelkedő, de valóban segítő szándékú, s amely, ha szavak nélkül, pusztán a példaadással nem ér, mert nem érhet célt, a kimondott szavaktól sem retten vissza, még akkor sem, ha azáltal ő maga, tehát a szavakkal intő testvér kerül valamilyen formában előnytelenebb helyzetbe. Sokszor van ugyanis, s ezt is tudjátok, hogy az, aki intést kellene kapjon, azért kedvez a másik személynek, mert az szemet huny a tudott, s akár a vétkes által is felismert vétség, vagy egyéni, emberi gyengeségből felvett hibás megszokás fölött, s azt, aki e „titokról” lerántja a leplet, már őszintén megemlítve a hibát, avagy a hiányosságot, támadni kezdi a megbírált, holott csak le kellene ülnie és el kellene gondolkodnia a kapott bírálaton.

   Nem ítéleten: erről szó nincs, hisz amiként azt az ÚR is mondotta, akként van, és senki fölött nem mondhat ítéletet más Úton járó, mert az Ítélet Joga egyedül az ÚR Krisztus kezében van.

   De a kritika, a bölcs és őszinte bírálat nem ítélet: jó tanács, esetleg egyéni vélemény, amelyet a Tudattal bíró, s ekként gondolkodó, érző, értő és látó Ember tár más Embertársa elé: nem a nagy nyilvánosság előtt, de kettesben maradva véle, hogy az intett testvér ne érezze kiszolgáltatottnak magát. S amiként valamely Testvér intheti a másikat, akként kell elfogadnia is, ha őt magát figyelmezteti valaki a maga hibájára, amelyet tán mindenki észrevett, kivéve őt magát, ha a kifogásolható viselkedéselem megszokottá, mindennapossá lett benne és számára egyaránt.

   Hány, de hány vitás kérdést oldhatnátok meg ekként!

Hány, de hány titkolt harag, vagy akár ellenérzés válhatna semmissé egy kis őszinteség nyomán, ha valóban használnátok azt az oly sokszor emlegetett Bölcs Szeretetet!

   Mert hisz valósággal is akként van, amiként már többször is mondottam, és a saját gyermekét sem szereti igazán az a szülő, aki mindent ráhagy a gyermekre, mert azzal csak azt bizonyítja be: közömbös számára, mit cselekszik a gyermek, közömbös számára, milyen fokon tanul meg igazán, a Szó immár nemesen vett értelmében Emberként élni, s mindegy számára az is: milyen Holnapot ad a kezébe, mire, és miből „építkezhet”, mire támaszkodhat, milyen tudati-erkölcsi és Szellemi alapra, hogy ne a társadalomból „kilógó”, vagy önmagáért felelni vagy cselekedni képtelen Emberré legyen, aki később akár százszoros szenvedések árán kell megtanulja ugyanazt, amit pedig a szülő kötelessége lett volna megtanítani néki. Milyen holnap vár egy teljességgel elhanyagolt, vagy egy végletekig elkényeztetett gyermekre, mihez fog tudni kezdeni a szülő távozása után, ha kicsinysége és ifjúsága idején nem tanították meg Élni?

   Amikor tehát azt mondom: számadást készíttek, és kell is, hogy e számadást elvégezzétek, azt is mondtam, hogy fel kell tennetek a kérdést:

   Miként segítettem a mellettem, köröttem élő Testvérek (s akár a tulajdon gyermekem/gyermekeim) Valós ÉN-jét?

   Megtettem-e mindent, hogy ne csakis és kizárólag a testi Embert, de a Valós Úton járót segítsem, hogy Útját teljes sikerrel járhassa, úgy most, mint majd a későbbiekben, ha én már valami oknál fogva nem leszek, mert nem lehetek mellette?

   Vagy Szeretetem kimerült a föld javainak átadásában, amely érték a ma számára, de esetleg már teljesen értéktelenné válik a Holnapok történései során?

   És én magam is: mennyi, és milyen javakkal lettem gazdagabb, ha nem a fizikai értelemben vett kincseket számlálom? Mit, milyen javakat szereztem magamnak, amelyek már a Valós Életben lesznek igazán Kincsekké?

   Milyen javakat kell még megszereznem, hogy ha az Út egy percen véget ér számomra a Föld színén, ne kelljen mindent itt hagynom, hogy végül egy átdolgozott és sikeresnek megélt „év”, azaz Életút után végül mégiscsak üres kézzel álljak meg Az előtt, aki minden, egykor reám bízott krajcárt számon kér, s még annak kamatait is, amiként az rendjén és helyénvaló...? 

   Amikor tehát terveket kovácsoltok a legközelebbi Holnapokban elérni kívánt Célokat fontolgatva, ne csak azt vegyétek számba: mit szeretnétek megvenni a következő esztendőben, hová akartok eljutni, a Föld mely országába, s ehhez mennyi munkára és mennyi pénzre lesz szükségetek, mert amiként az ÚR mondotta, az akként is van:

„Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mát. 6.21)

   Akinek kincse csak földi kincs, annak Szíve is csak a Földé, s az a Föld fogságában fog is maradni, míg akinek Kincsei az Égi Kincsek, annak Szíve, tehát Léte „motorja”, Szelleme is az Égé; s akkor annak az „Égben”: a magasabb Fénykörben lesz lakozása. S nem véletlen mondom ezt: kevesek lesznek csak, akik még egy Kegyelmi Utat kaphatnak az ÚR Krisztus áldott kezeiből, s az IDŐ már kevésnél is kevesebb, így aki ma rest begyűjteni a még megszerezhető Kincseket, holnap már nem szerezheti meg azokat, s amint mondottam, annak lakozása is csak ott lehet, ahová kincsei utasítják.

   Gyermekeim! Vegyétek tehát számba: mit, milyen kincseket gyűjtöttetek be eddig, mi az, amiből még kevés csak, amit a magatokénak tudhattok, s mi az, amit még meg kell szerezzetek, hogy igazán Kincsetek legyen, már nem a Földnek, de a Valós Holnapoknak értelmében, hogy Életetek legyen az Úrban és az Úrral az Ő Szent Kegyelme által. És ne csak magatoknak igyekezzetek megszerezni azon Valós Kincseket, de segítsétek egymást is ebben, amiként azt mi magunk is igyekszünk cselekedni, s amiként tegnap, akként törekedni fogunk erre Holnap, s a Holnapok egymásutánján át mindenkor, míg ezt megtehetnünk engedi még az ÚR.

   Ezzel zárom le tehát magam ez esztendőt, s kívánom, mind tiétek lehessen az a Kincs, amelyet tenéktek rakott félre egykor az ÚR: legyen az Szellemetek kincsévé, amint ma, akként Holnap is...

   S most búcsúzom, bárha nem hosszú időre, s kívánok mindőtöknek Áldott, és Valós Kegyelmekben és Kegyelmi Ajándékokban gazdag Új Esztendőt, valamint kitartást, erőt és Bölcsességet ezek felismeréséhez és megszerezhetéséhez.

   A Teremtő EGYSÉG: Áldott Atyánk, Megváltó Krisztusunk és A Szeplőtelen Szent Lélek Mária Áldását küldöm, s a magam Testvéri Szeretetét és Főpásztori Áldásomat, amiként az év mindahány napján, akként ma is, és mindenkor:   

 Az ÚR Akaratából Vezetőtök és Pásztorotok:

Péter, avagy A Névtelen Szellem...

(2005. dec. 29-30. éjjelén...)